Buszmegállóban – Ténykép a mai világból

-Melyik busszal jutok el a Centrumhoz? –  kérdi a jólöltözött, ápolt asszony tőlem. Megnevezem  a buszt, de mindjárt hozzá is teszem, hogy még húsz percet kell várni arra a buszra. Tanácsolom, sétáljon el odáig, gyalog csak tíz perc.
– Sajnos az nekem nagyon hosszú táv – kapom a választ. – Csípőprotézisre készülök, mindenféle vizsgálatokra járok most ide a kórházba. Taxival szoktam jönni, el ne késsek, de hazafelé már csak busszal megyek. Sajnos nem ismerem a várost eléggé. Csak két éve költöztem ide.

Mondja, hogy az ifjabbik fia ide nősült a városba, nem most, már elég régen. Inkább ő járt haza Miskolcra, hozzájuk. Sajnos a férje pár éve meghalt. Szenvedett a magánytól, ezért költözött ide a fia után. Két éve  kiment dolgozni Németországba, azt mondta elege van abból, ami itt van, nem akar a bátyja sorsára jutni… Jó szakember azonnal kapott kint munkát. Ő, az anyja, meg itt maradt egyedül. Nem ismer szinte senkit. A tömbházban, ahol lakik, csak idősek élnek. Ha bajba kerülne, nem tudnának neki segíteni. Leginkább az örömtelenség bántja, nincs kihez szólni. Már betöltötte a hetvennyolcadik évét, várja ez a súlyos műtét, még csak sétákkal sem tudja felvidítani magát. A televízió az egyetlen társa.

– Csak ez az egy gyermeke van? -kérdezem.

-Már csak ez az egy. Volt még egy fiam, ő volt az idősebbik, de tizenkilenc éve, harmincnyolc éves korában, szívinfarktusban meghalt.

Ömlik a könnye, zsebkendővel itatja fel.

– A rendszerváltás után szétverték a nehézipart. Mi egy cégnél dolgoztunk valamennyien, a férjem, én és a két technikus fiúnk. S egyszer csak fölszámolták a céget. A férjemmel nyugdíjba mehettünk, de a két okos, szép fiúnk ott maradt állás, megélhetés nélkül. Már családos volt mindkettő. Az idősebbiknek két  iskolásról kellett gondoskodnia. Nem bírta a munkanélküliséget. Összetörték az önbizalmát. Egyszer csak a szívéhez kapott, mire egy pohár vizet adtak volna neki, már késő volt. Az első infarktus elvitte. Ha nincs a férjem, akkor ezt a csapást nem élem túl.

– Mi lett a két félárván maradt unokájával?

Azt mondja, ebben szerencsések voltak, mindkét gyerek, két  lány, nagyon jól tanult. Egyetemre kerültek, a férjével támogatták őket anyagilag. Az egyikből orvos a másikból gyógyszerész lett. Szeretik őket, szép praxisuk van. Férjhezmentek. Mindkettőnek van már gyermeke. Élik a maguk életét. Amikor a papa meghalt, nem akart rájuk, a lányunokákra támaszkodni. Úgy döntött, Miskolcon eladja a lakást, s ide költözik a fia közelébe. Megyeszékhely. És tessék, becsapott a mennykő, a fia Németországba költözött. A gyerekei felnőttek, megtehette. Hogyan tarthatta volna vissza? Azt mondta, majd ha eléri a nyugdíjas kort visszaköltözik.

– Hol leszek én már tíz év múlva? -sóhajt föl az asszony. Azt sem tudom, a csípőprotézis műtétet túlélem-e? Persze nem hagyom el magam. Azon tűnődöm, hogy amikor rendbe jövök a műtét után, akkor idősek otthonába megyek lakni. A fiam egyetért velem.
Az eladott ház árának felét megkapták a gyerekei családjai, a másik felét őrzi- meséli. Itt csak albérletben lakik, még jó, hogy nem vett  lakást. Ugyan minek kellene? Hiszen nem sokára már ellátni sem tudja magát egyedül. Bemegy egy idősek otthonába. A fiát kérte, hogy Interneten keressen egy megbízható, jó otthont. De nem itt, hanem valahol Miskolc vagy Salgótarján közelében. Ott majd látogathatják az unokái. Ez a város messze van nekik.

Madarász Anna 

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.