Tánczos István – ki volt ő?

Ma  lenne hatvannyolc éves Tánczos István Állami-díjas bányász. Huszonnyolc éves volt, amikor megismertem.

Ezerkilencszáznegyvenkilenc szeptember 9-én született a Zala megyei Ebergényben. Nyolc esztendős volt, amikor három testvérével állami gondozásba került.

Így mesélt erről az időről talán ezerkilencszázhetvenhétben.

– A zalacsányi gyermekotthonban szerencsém volt, mert két nagyszerű pedagógus keze alá kerültem. Millei Éva és Tóth Norbert  szeretettel foglalkozott velünk. Nagyon szerettem velük beszélgetni. Talán az ő gondoskodó figyelmük adott kedvet, erőt a tanulásoz. Míg otthon a leggyöngébben tanulók között voltam, a gyermekotthonban  a legjobbak között tartottak számon. Szerettek minket, és éppen ezért követeltek is, hát igyekeztem.

A diákélet nyarain néhány jókötésű társával a termelőszövetkezetben dolgozhatott. Erről is éles emlékei voltak.

– Nagyon szerettem a földet, a paraszti munkát. Hajtottam magam. Munkám végeztével megálltam a bekapált tábla végében, gyönyörködtem a nedvesen feketéllő földben, beszívtam a föld mámorító illatát. Alig múltam tízéves és már pénzt kerestem! Az osztálytársaimért tűzbe mentem volna.. Jóban, rosszban együtt voltunk, egy kis vagányságért egyikünknek sem kellett a szomszédba mennie.

Hetedikes volt, amikor Oroszlányból harmadéves vájártanulók jöttek az otthonba. Vájártanulókat toboroztak. Olyan hévvel és meggyőződéssel beszéltek a mesterségről és Oroszlányról, hogy elcsábult. Oroszlány és a bányászat az ígéret földjének tűnt. Édennek, aminek kulcsa: a munka.

– Megszállottja lettem a gondolatnak, hogy vájár leszek. Tetszett, hogy a várható megpróbáltatásokról, a fortélyos föld alatti világról is kendőzetlenül szóltak ezek a fiúk. Amúgy is dédelgettem magamban a tervet, hogy a két kezem  munkájával bizonyítom, hogy az állami gondozott is érvényesülhet úgy, mint aki szülői házban nevelkedett.

Oroszlányba került hát. Még tizennyolc éves sem volt, amikor beleszeretett az egyik neves brigádvezető lányába. Ő lett élete párja.

Pista mindig elől, a legveszélyesebb helyen szeretett dolgozni. A munka mellett elvégezte az aknászképző technikumot. Korábban már megnősült. A házasságukból két klassz srác született. Szép, háromszobás lakásuk, autójuk lett. Istvánnak  fiatalon hírneve lett a szakmában. Huszonnégy évesen szakvezető vájárrá nevezték ki.

-Nem szép a bányászmesterség, hanem izgalmas-mondta István. Az ő nemzedéke volt az, amelyik a korszerű bányászkodás meghonosításában jeleskedett.

A bánya kegyetlen tud lenni, előfordult, hogy a majki aknán szinte vesztegzárban dolgoztak a mostoha kőzetviszonyok miatt. A veszélyes munka ellenére egyikük sem ment betegállományba, sőt még szabadságra sem. Kellett a szén. Máskor meg negyedannyi munkával termelési csúcsokat állítottak fel, mert olyan mezőben dolgoztak, hogy adta bőven széntermését a föld.

Huszonkilenc évesen Állami – díjat kapott. Akkoriban becsülték a bányászok munkáját.

Nagyon sokáig nem találkoztam Tánczos Istvánnal. Aztán egyszer a komáromi gyógyfürdőben találkoztunk össze. Már nyugdíjban lehetett volna, de nem akarta otthagyni a pajtásait, a bányát. Amíg bírom, dolgozok, mondta.

Szép szál, kedves, jó  srác volt Tánczos István. Neve ott van az oroszlányi bányászkodás legszebb lapjain. És ott van azok szívében, akikkel együtt dolgozott, akik ismerték. S persze a családja lelkében. Születésnapján élőben már nem köszönthetjük, nem ölelhetjük át. De emlékezni emlékezünk.

Madarász Anna

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.