Tatabányán mindent elhiszek – ilyen a természetem

Az én történetem:

Ha bárki megkérdezi, hogy az egészségi állapotom milyen szintű, azt szoktam felelni:

Az én betegségem nem jelentős, legalábbis nem országos, nem megyei, csupán járási. Ugyanis járni nem tudok.

Fájnak a lábaim.

Ám ez a tény mit sem számított nekem akkor, amikor eladtam az autómat. Egy nagyváros szívében laktam éppen, minden fontos hely pár száz méteren belül volt a lakásomtól. Minek az autó? Nyűgnek?

Aztán egy bányászvárosba költöztem, ahol nincsenek bányászok. (!?!)

Munkát kaptam itt, nyilván nem a bányában.

Az új munkámhoz utaznom kellett városon belül. Pár kilométer. Lementem a házunk elé a megállóba, de nem jött olyan autóbusz, ami a munkahelyemre akart volna vinni. Kedves emberek elmondták, hogy háromszáz méterre van olyan megálló, ami nekem való, nosza, igyekezzek.

Ott csak 30 percet kellett várni, és elém rombolt egy rémségesen ócska, koszos, büdös busz, amin talán még Mária Terézia is utazhatott volna, ha hülye lett volna és nem királynő.

A busz belül is retek volt. Láttam benne takarító eszközt, de szerintem azért volt a cirokseprű kitéve, hogy a szorgos utasok kitakaríthassanak, ha kedvük van.

Nekik sem volt kedvük. Nekem sem. A közlekedési vállalatnak sem.

A 30 perces (harminc, nem három) út alatt nagymosást is lehetett volna csinálni, miközben alig haladtunk légvonalban néhány kilométert. Ez a mozgó rettenet bejárt mindent, talán a Volán-fennsíkot is, de Jézus kedvéért sem ment volna arra, amerre a célállomás van.

Korábban a büdösséget tartottam a legnagyobb zavaró tényezőnek az életemben, de most már a rémes zaj és a veszett rázkódás is dobogós lett nálam.

Ebben a bányászvárosban, ahol nincsenek bányászok, útépítők sincsenek. A busz a hepehupán egyik hepéből kerül a másik hupába.

A nyolcvanas években érzem magam. Akkor voltak ilyen buszok. Talán pontosan ezek a buszok.

Amikor egy év alatt négy ilyen fosszília is bedöglött alattam menet közben, nem haragudtam rájuk. Az édesanyjukat azonban erősen kritizáltam, főként erkölcsi oldaláról.

Az öreg buszok problémája sem országos, nem is megyei, csupán járási. Alig tudnak járni az úttalan városi utakon.

Kedves emberek a megállóban nyugtatnak, hogy januártól más lesz a helyzet. A város maga veszi át a helyi közlekedést.

– Melyik januárban? – kérdem én. (Folyton akadékoskodom.)

– Hát, – kezdi a legértesültebb, – eredetileg 2016 januárjában. Aztán 2017 januárjában. De most azt mondják, hogy 2018 januárjában. Lényeg a lényeg: januárban. Mi itt a bányászvárosban hiszünk a januárban.

A többiek bólintanak.

Aztán jön a busz. Csoda, ha megtalál minket, mert egy gyomokkal benőtt, rozsdás, anyagcsere-szagú helyen állunk. Nem hittem el, hogy ez egy városi buszmegálló, ameddig hárman eskü alatt nem vallották egyhangúan, hogy az. Ők mindnyájan hisznek a januárban.

Jó. Rendben, már én is hiszek a januárban. Valamelyik januárban.

Folytatjuk….

Leave a Reply

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.