A kártérítés szintén jelentős szerepet játszott a burgenlandi helyzet megoldásában.
Fiziker Róbert "Kártérítés Ausztriának" című tanulmányát az ArchívNet internetes folyóirat 24. évfolyamának 3. számában publikálták. A tanulmány teljes szövege az alábbi linken érhető el.
A kis magyar-osztrák háború utáni kompromisszumnak köszönhetően elkerültük, hogy a térségünkből egy közép-európai Elzász-Lotaringia alakuljon ki. Ugyanakkor ez a kérdés, mint egy búvópatak, folyamatosan megkeserítette a két ország közötti kapcsolatokat. Kánya Kálmán külügyminiszter még 1935 tavaszán is kifejtette egy velencei olasz-magyar-osztrák megbeszélés keretében, hogy Ausztriának "kénytelenek voltunk területeket átengedni".
Ezért nem lehet meggyőzőnek tekinteni Egon Berger-Waldenegg osztrák külügyminiszter véleményét, amely szerint az osztrák-magyar határokat nem diktátum formájában állapították meg, hanem a két állam közötti "szabad döntés" eredményeként.
1945 augusztusában Karl Renner, az ideiglenes osztrák kormány vezetője próbált nagyhatalmi támogatást szerezni a kérdés felmelegítéséhez és az eredetileg Ausztriának ítélt teljes nyugat-magyarországi terület visszaszerzéséhez - sikertelenül.
Ezzel a kérdéskör hosszú időre a feledés homályába került. A velencei jegyzőkönyv osztrák verziója, mely a tartomány születési bizonyítványaként szolgál, legutóbb 2021-ben került a közönség elé a Burgenland centenáriumi kiállításán. Ezzel szemben a magyar nyelvű változat, amely a soproni népszavazást lehetővé tevő megállapodásként szerepel, az „Akik a hazára voksoltak - Sopron, 1921” című dokumentumfilmben bukkant fel, amelyet 2022-ben mutattak be.
Persze, itt van egy egyedi változat: "Három lehetőségből egyet választva."
Jelen forrásközlés a velencei protokoll azon rendelkezésére összpontosít, amely szerint - miután Magyarország elismerte azokat a károkat, "melyeket az átadás elhalasztása Ausztriának okozott", ugyanakkor ezek részleteiről és a függőben lévő egyéb problémákról a rövid, egyhónapos határidő miatt nem jött létre megegyezés a két fél között - a vitatott és megoldásra váró kérdéseket választott bíróság elé kellett vinni.
Budapest és Bécs, a magyar főváros szívében, 1923. február 26-án, számos halasztás után, végre aláírták a döntőbírósági egyezményt, amely a Nyugat-Magyarország átadásával kapcsolatos pénzügyi és adminisztratív kérdések tisztázására irányult.
Az egyezményben a magyar fél kötelezettséget vállalt arra, hogy 3 millió svájci frankot utal át az osztrák kormánynak a Schweizerische Creditanstalt zürichi fiókjánál vezetett számlájára a nyugat-magyarországi felkelők által az osztrák állampolgárságú "természetes és jogi személyeknek okozott károkért", ebből 1923 folyamán négy egyenlő részletben összesen 500.000 frankot ki is egyenlített.
Az Anschluss után készült pénzügyminisztériumi összesítő jelentés alapján megállapítható, hogy Magyarország csupán egy meghatározott összeget teljesített. A hátralék vonatkozásában először is "a kompenzációs igények elengedését" követelte, majd a fennmaradó tartozás rendezését az 1935. október 1-jén Budapesten aláírt, ám később nem megvalósított egyezmény keretein belül vállalta.
A német birodalmi kormány, a magyar fél kérésével szemben, elutasította az ezzel kapcsolatos egyezségi tárgyalások további lefolytatását.
