A semmiből érkezett fiú - Devon Rodriguez, aki a metrók világában készült lenyűgöző portréival hódította meg a szívek és a közönség figyelmét.

A világhírű művész története a Bronx szívéből indul, ahol a nehézségek és a kihívások mindennaposak voltak. Hároméves korában Puerto Ricó-i apja elhagyta a családját, és hondurasi anyja bántalmazása csak tovább súlyosbította a helyzetet. Négyen osztoztak egy kis szobán, ahol a szegénység mindent áthatott. Ötévesen fedezte fel, hogy a rajzolás számára menedéket nyújt, és azóta is megszállottan fejleszti tehetségét. Mély meggyőződése volt, hogy a művészete egyszer kiemeli őt a sötétségből, amely körülvette. És valóban, még mindig alig múlt harminc, TikTokon már több mint 34 millió követője van, míg világszerte körülbelül 62 millióan figyelik a munkáit. Devon Rodriguez, aki a semmiből indult, most már nemcsak a Bronx, hanem a világ inspiráló figurája. Ez a történet egy újabb Bronxi mese, amely megmutatja, hogy a tehetség és az elszántság milyen messzire elvezethet.

Devon sajnos nemcsak az utcán és az iskolában tapasztalta meg a brutalitást, hanem az otthonában is, ahol mindennaposnak számítottak az erőszakos jelenetek, amelyeknek ő maga is elszenvedője volt: az édesanyja ugyanis - finoman szólva - nem bánt vele kesztyűs kézzel. A nagymamája, aki szerette és támogatta őt, arra biztatta, jelentse a bántalmazást az iskolában, hogy aztán magához vehesse és fejleszthesse tehetséges unokáját. De a fiú annyira szégyellte nehéz körülményeit, hogy félt bevallani, inkább magában tartotta a fájdalmát, és a rajzolásba menekült.

Dél-Bronx, ahol Devon felnőtt, az egyik legrosszabb hírű negyed, ahol sok drogfüggő és bűnöző él, ugyanakkor az underground kultúra is otthonra talált benne: úgy tartják, ez volt a hiphop szülőhelye, és a művészi szintű graffiti egyik bölcsője. Devon is graffitizett már nyolcéves korától, de amikor 13 évesen letartóztatták tiltott graffitizés, vagyis vandalizmus miatt, akkor abbahagyta.

Ez a letartóztatás számos szempontból mérföldkőnek bizonyult Devon életében. Amikor a rendőrök telefonon értesítették az édesanyját arról, hogy fiát elfogták, az anya határozottan arra kérte őket, hogy minél tovább tartsák rács mögött a fiát.

Ő azonban könyörgött, hogy a nagymamáját is értesítsék. Az imádott nagymama félórán belül ott volt érte, hazavitte magához, és soha többé nem engedte vissza a bántalmazó anyjához a fiút.

Amikor a nagymamája végre kiemelte Devont az elviselhetetlen körülmények tengeréből, és megszűntek a napi bántalmazások, számára egy új korszak vette kezdetét: végre anyagi és érzelmi stabilitásra találhatott. A graffiti helyett a portrérajzolás világába mélyedt el, amelyben jelentős szerepet játszott tanára, Jeremy Harper. Harper, aki a hírhedt bronxi Samuel Gompers High School tanáraként dolgozott, arra ösztönözte Devont, hogy ha igazán figyelemre méltó portrékat szeretne alkotni, a metrón keressen inspiráló modelleket.

"A metrón való rajzolás számomra meditáció. Miközben ábrázolom az emberek testtartását és a ruházatukat, azon gondolkodom, hogy mit üzen a testbeszédük, és ez hogyan tükrözi a belső világukat"

- osztotta meg egy beszélgetés során.

Rodriguez 2010-ben indította el ezt az izgalmas projektet, és azóta rajztudása folyamatosan fejlődött. Ugyanebben az évben megpróbálkozott a Manhattan híres High School of Art and Design intézményébe való jelentkezéssel, de ekkor még nem sikerült felvételt nyernie, mivel nem volt tisztában azzal, hogyan kell összeállítani egy figyelemfelkeltő portfóliót. Ironikus módon azonban éppen ez a kudarc bizonyult a kezdeti szerencséjének: Jeremy Harper, aki lelkiismeretesen támogatta őt, nemcsak értékes tanácsokkal látta el, hanem a portfólióját is gondosan fejlesztette. Két év elteltével Rodriguez már sikeresen bejutott az elitnek számító Art and Design iskolába.

"A nagymamám segített nekem kibújni ebből a borzalmas helyzetből, míg a tanáraim megmutatták, hogy a művészet ereje valóban képes átalakítani az életünket" - emlékezett vissza később.

Devon 17 éves volt, amikor a közösségi média csodálatos világának köszönhetően újra rátalált az édesapjára, akivel már három éve nem találkozott. Az apja hajdanán elismert tetoválóművész volt, de az alkoholizmusa szinte teljesen tönkretette az életét. Devon Miamiba költözött, hogy egy rövid időre megismerje azt az embert, aki a vére, de sajnos csupán két hónap jutott nekik együtt. Az apja utolsó tetoválása a fiára készült, mintha az utolsó érintése lett volna, amit a fián hagyott. Egy héttel ezután az apja eltávozott, és Devon szívében óriási űr maradt, így visszatért a Bronxba, ahol a nagymamája várta. Az apja művészete iránti büszkesége azóta is elkíséri, mintha az apja tudta volna, hogy eljön az idő, amikor még egyszer, utoljára megörökítheti a fián a saját örökségét.

Apja elvesztése után a fiú kitartóan folytatta a rajzolást, ám a környezete erősen visszahúzta őt: Rodriguez 21 éves volt, amikor egy ígéretes festőtanonc képében interjút készítettek vele. Ekkor így mesélt:

"Amikor csak fehér embert pillantottam meg a környéken, azonnal az járt a fejemben, hogy biztos rendőr érkezett."

Bár sokan elismerték a tehetségét, mégis nehezen élt meg a munkájából, és 24 évesen még mindig a nagymamájánál lakott: egy emeletes ágyon aludt a nagyi fölött. Amikor berobbant a Covid, Devon teljesen magába zuhant, ugyanakkor a metrón látott, maszkkal fedett arcok új dimenziót adtak a munkáinak.

Bár korábban az iskolatársai biztatták, hogy használja ki a közösségi média lehetőségeit, ő egészen 2020 augusztusáig elzárkózott ettől. Ám mivel a Covid alatt nem voltak bevételei, mégis feltöltött egy rövid videót a TikTokra arról, hogyan készít a metró 6-os vonalán utazva titokban - elképesztően kimunkált és nagyon élethű - portrékat. A videója annyira virálissá vált, hogy egyetlen nap alatt ötmillió ember nézte meg, és százezer követőt szerzett.

Tíz évig gyakorolt óriási szorgalommal, teljes csöndben, és egyetlen nap alatt hatalmasat fordult vele a világ. Maga is alig hitte el ezt az óriási sikert, ami azóta is töretlen.

Azonnal özönleni kezdtek a megrendelések, nemcsak a hűséges rajongók részéről, hanem a művészettörténészek és galeristák is nagyra értékelik a kifinomult technikáját.

Miért vonzza annyira a nagyközönséget és a szakmát ez a fiatal művész? Azért, mert hiteles. Amikor először lépett be a galériák világába, idegennek érezte magát abban a miliőben, és nem igazán tudta, miről beszélnek a művészet iránt elkötelezett szakértők. Soha nem tanult mást, mint hogy megörökítse a körülötte lévő valóságot. Nem látogatott múzeumokat, nem mélyedt el a művészettörténet rejtelmeiben, és egész élete során kizárólag a rajzolás és festés iránt táplálta szenvedélyét. Édesapja hatása is érezhető volt, de ő nem a megszokott utat járta be a művésszé válás során. Egy ösztönösen tehetséges alkotó, aki rendkívüli elhivatottsággal és mély szeretettel végzi a munkáját.

"Úgy érzem, a semmiből jövök, ez ösztönzött arra, hogy megpróbáljak a legjobb lenni" - mondta magáról a Time Magazin videójában.

Bár lenyűgözve nézem a munkáiról készült kisfilmeket, talán nem is írtam volna külön cikket róla, ha a minap nem jön velem szembe ez a videó:

Figyeljétek meg: tömör és lényegre törő! Ez a tartalom sokat mond el a gyakran torz önértékelésünkről és arról, hogyan észlel minket a világ. Néha hasznos mások perspektívájából szemlélni magunkat, hogy felfedezhessük belső értékeinket. Ez a videó - a látszat ellenére - nem csupán a külsőségekről szól!

Devonnak a titokban készült metrós portrék mellett van egy másik projektje is, ez a "Keep Smiling". Sok embert megszólít az utcán, és arra kéri őket, meséljenek magukról, az álmaikról, miközben lerajzolja őket. Extrém kinézetű embereket ugyanúgy rajzol, mint konszolidált figurákat. Rendre az derül ki a végére, hogy mindenki nagyon hálás azért, mert valaki kíváncsi rá, meghallgatja, sőt meg is örökíti, nemegyszer el is sírják magukat a random modellek. Devon pedig megajándékozza őket a róluk készült képpel és egy Keep Smiling feliratú fölsővel is.

"Szeretném, ha a művészetem mindenki számára a méltóságot és az értéket tükrözné, különösen azok számára, akiket gyakran elfelejtenek vagy háttérbe szorítanak."

- nyiltakozta az Independentnek.

Nem csupán az derül ki, hogy az extrém megjelenés sokszor gyönyörű belsőt rejt, hanem az is, hogy a valódi kapcsolódás egyre nehezebb feladat számunkra. Utazás közben sokszor csak a telefonunkat böködjük, és ha egy idegen megszólít az utcán, hajlamosak vagyunk azonnal hátralépni. Devon Rodriguez művészete és nyílt kommunikációja azonban képes lebontani a társadalmi előítéletek falait, erősítve az elfogadást, és kezdeményezve a párbeszédet az emberek között. Ő a tolerancia nagykövete, aki arra tanít bennünket, hogy nyitottabbak legyünk egymás iránt.

Azt mondja, hogy a bronxi gyerekkor igazán alázatossá tette őt. Egyszerűen hisz a mosoly és a kedvesség erejében: "Nagyon hálás vagyok mindenért, ami az életemben történt. Sokat tanultam belőle, és még nagyon sok leckét meg kell tanulnom".

Bár Devon mára világszerte elismert művészként tartják számon, és még Biden elnök is csodálattal adózott a róla készült portrénak, őt a hírnév nem hódította meg. Számára igazi csodaként élhető meg, hogy Matt Damonnal osztozkodhat egy vacsorán, és lerajzolhatja gyermekkora kedvenc filmjének, a Good Will Huntingnak a főszereplőjét. Ugyanakkor a különleges pillanatok mellett ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel adja át a rajzait egy hajléktalannak vagy egy elsőre riasztónak tűnő, tetovált figurának is, mint a sztároknak. Számára a művészet nem csupán a hírnévről szól, hanem az emberi kapcsolatok mélységéről és az örömről, amit másoknak adhat.

"Az emberek mindig is lenyűgöztek engem. Érdeklődve figyelem őket, próbálom megérteni a gondolataikat és felfedezni a kultúrájuk sokszínűségét." - ezt szinte minden interjújában hangsúlyozza.

Bár a portréival vált híressé, valójában a festészet érdekli. Mostanában járja a világot, és épületeket, embereket fest. A valóságot mutatja meg nekünk a művészetével.

Budapesten is járt, ahol a kisföldalattin megörökítette Rékát, és akvarelljein életre keltette a 2-es villamos varázsát. Már van menedzsmentje, és a könyvei, valamint a festményei is elérhetők a közönség számára. Ennek ellenére mindig hangsúlyozza, hogy számára a művészet nem csupán a hírnévről vagy a pénzügyi sikerességről szól; sokkal inkább arról, hogy őszintén kifejezhesse önmagát, miközben másokat is ösztönözhet és inspirálhat.

A júniusi interjújában az Observer számára azt mondta: "Soha nem szeretném elveszíteni azt a motivációt, amiért elkezdtem a rajzolást: az emberekhez való kapcsolódás vágyát, hogy megosszam velük a történeteiket."

A videói számomra igazi kincsek, amelyek teljesen elragadnak. Minden egyes nézés során úgy érzem, hogy egy különleges utazás részese vagyok, és egy pillanatra sem érzem azt, hogy időt pazarolnék. Az általa megosztott tartalmak mind értékesek és inspirálóak, így mindig örömmel és lelkesedéssel várom az újabb alkotásait, amelyek mind különböző platformokon érhetők el.

Ezt a kulcsmondatot pedig a MasterClassnak mondta: "A művészetem az empátiáról szól, nem a hírnévről. Ha ezt elveszítem, önmagamat veszítem el."

Biztos vagyok benne, hogy a fiú, aki a semmiből jött, és ilyen magasra jutott, soha nem felejti el, honnan indult.