"Adóbeli kötelezettségeim teljesítése során egyfajta lelki megkönnyebbülést érzek..." - Az első önként adózó magyar nemes és a cselekedete által kiváltott hatások.

A Pesti Hírlap 180 éve, 1845. január 2-án Bezerédj István önkötelezése az adó tárgyában címmel a vezércikk előtt közölte a nevezetes tényt, e megjegyzéssel: "Szebb adattal nem nyithatnék meg lapjaink ez évi folyamát, mint a következő oklevéllel." (Az egykorú szövegeket korszerűsített helyesírással közöljük.)

Fájdalommal a szívemben figyelem, ahogyan a legutóbb lezajlott országgyűlés sem volt képes érdemi lépéseket tenni az adóügyek rendezésére. Nem halogathatom tovább, hogy kifejezzem meggyőződésemet: adózási rendszerünk átalakítása elengedhetetlen, hiszen mind a haza érdekei, mind az igazság ezt sürgeti. Ezért nem csupán szavakkal, hanem tettekkel is szeretném kifejezni elkötelezettségemet, azaz készen állok arra, hogy lemondjak az adómentességemről. Ezt a döntést saját vagyoni jogaim gyakorlása keretében hozom meg, mindezt úgy, hogy ne vádolhassanak törvénysértéssel vagy a törvény iránti tiszteletlenséggel.

Ezennel kijelentem, hogy önkéntesen alávetem magamat és javaimat a kötelező adózásnak; úgy a hadi adónak, mint a házi adónak. Tisztelettel kérem a nemes vármegye méltóságait, hogy fogadják el az alábbiakban részletezett ünnepélyes és visszavonhatatlan kötelezettségvállalásomat, és ennek megfelelően életem végéig iktassanak be Tolna vármegye adózóinak sorába.

Ezután Bezerédj István alaposan számba veszi saját magának és birtokának adókötelezettségeit, amelyeket öt részletben ismertet. A végső összegzésében így fogalmaz: "Az adózási kötelezettségem teljesítése számomra lelki megkönnyebbülést jelent, s ennek a folyamatnak az örömét tovább fokozza, ha a tisztelt nemes vármegye ezt a nyilatkozatomat elfogadja, és esetleg felfedezi benne azokat az alapelveket, amelyeket a nemes vármegye iránti hűségem ébresztett bennem. Amennyiben pedig elérkezik az a szebb idő, amikor hazánk adóztatási rendszere igazságos jogszabályok keretein belül alakul, és én ebben az önkéntes adózói helyzetemben több hazafival együtt állhatok, akkor hálás szívvel adok majd köszönetet Istennek. Szekszárd, 1844. december 16. Bezerédj István." A szerkesztő ehhez annyit fűzött hozzá: "És a nemes példa már is számos méltó követőre talált!"

A barát véleménye mindig különleges helyet foglal el az életünkben. Amikor a közeli ismerősünk bírál, az nem csupán kritikát jelent, hanem egyfajta tükör is, amelybe belenézve felismerhetjük saját gyengeségeinket és erősségeinket. Egy barát bírálata sosem bántó, hanem inkább építő jellegű; célja az, hogy segítsen fejlődni, és jobban megérteni önmagunkat. Egy jó barát őszinte és nyílt, de a szavait mindig szeretetteljesen, támogató szándékkal közli. Amikor kritikát kapunk tőle, érdemes megfontolni a mondanivalóját, hiszen ő az, aki ismer minket a legjobban, és aki valóban jót akar nekünk. Az ilyen helyzetek lehetőséget adnak a tanulásra és a növekedésre, hiszen a barátok bírálata segíthet abban, hogy új perspektívából lássuk magunkat és a körülöttünk zajló eseményeket.

Gróf Széchenyi István, aki a társas érintkezés nyelvi formáját mesterien honosította meg, nem sok embert tüntetett ki azzal, hogy felajánlotta nekik a kölcsönös tegeződést. Bezerédy István azonban kivételt képezett, hiszen Széchenyi mindig is a legnagyobb tisztelettel beszélt róla, sőt, barátjának tartotta. Éppen ezért különösen figyelemfelkeltő az a jelenet, amely 1845. január 4-én zajlott le köztük Pozsonyban, nem sokkal azelőtt, hogy a Pesti Hírlapban megjelent a hír. Ezt a találkozót Széchenyi maga örökítette meg a Jelenkor 1845. február 27-i számában, amelynek vezércikkének címe: „Adó? Dehogy az! Csak liberum oblatum!” (önkéntes felajánlás - T. G.).

"Múlt hó 4kén délelőtt az utcán találkoztam Bezerédj István igen tisztelt honfitársunkkal - feljegyeztem a napot, fel az órát - s nem ugyan általam, mert nem szólhattam vala a dologrul jóváhagyólag és így azt inkább mellőzni kívántam, de ő általa szőnyegre került a saját megadóztatás eszméje. Hevesebb vitába keveredtünk, míg megérkezve lakához, hová elkísérém őt, kapuja alatt oly hangos, noha mindig a lehető legbarátságosb szócserére - fog ő erről emlékezni, nem kétlem - emelkedett viszonlagos okoskodásunk, hogy valóban elvégre megállottak az utcán s egybecsoportoztak az emberek, tudja Isten mit gondolván.

Eszmecserénk rendkívül élénk és tartalmas volt. Azonban, hogy mi mindent érintettünk ezen a találkozón, nem áll szándékomban teljes részletességgel kifejteni. Eme bevezető gondolatot csupán azért hoztam fel, hogy emlékeztessem a tisztelt hazafit arra a pontra, ahol ő megpróbált meggyőzni engem arról, hogy az ő adóztatási elvei valójában az én elképzelésemnek egyfajta alkalmazása. Széchenyi azt is megjegyzi, hogy néhány héttel korábban Kossuth is hasonlóan vélekedett, ám szerinte mindketten tévednek, mivel az ő valódi szándéka nem az önkéntes felajánlások, hanem a nemesség általános adókötelezettségének bevezetése volt.

Széchenyi cikkének ez a mű már a második megnyilvánulása a témában, az elsőt pedig a Jelenkor 1845. január 30-i számában publikálta "A pistoly [!] időelőtti elsütése" címmel. Ebben a cikkben a nemesi társadalom visszhangját saját tapasztalataival fűszerezte. "Most például a 'pistoly-elsütésről' már olyan híreket hallottam, amelyek előttem is elhangzottak, és a legkisebb ellentmondás nélkül fogadták őket, sőt közfelháborodást is keltettek. Egyedüli ember, akinek a legcsekélyebb családi gondja sincs, aki kényszerűségből cinikus, hiszen teste nem bírja el az élvezetet, és akinek a pénz nem ér többet, mint egy aggastyán számára a fiatal nő, aki, mint virág a gasteini vizekben, felüdül a tömeg ünneplése közepette, és aki e fölött meglehetősen tehetős, úgyhogy már-már a pénzt is a markába veri, szinte hatalmas trumpként 300 forint évente!”

Ilyes festvény nem esik jól; s noha vannak egyedek, kik a közjóért mindent tűrni, mindent megbocsátani tudnak, azért ily ellenséges, ily méltatlan imputácók [vádaskodások] legtöbbekben bizony felzavarják az epét..."

Kossuth Lajos, a magyar szabadságharc kiemelkedő alakja, sok szempontból figyelemre méltó politikai stratégiákat alkalmazott. Az ő "csúsztatásai" alatt olyan politikai manővereket értünk, amelyekkel a közvélemény és a politikai helyzet befolyásolására törekedett. Kossuth mesterien játszott a szavakkal, és ügyesen kihasználta a korabeli események adta lehetőségeket, hogy népszerűsítse a magyar függetlenség ügyét. Például, amikor a reformkorban kiemelkedő szerepet játszott, gyakran hangsúlyozta a magyar nép jogait és a nemzeti identitás fontosságát. Ezzel a retorikával képes volt összegyűjteni a polgári és agrárérdekeket, és széles tömegbázist kialakítani. Kossuth kommunikációs stílusa, amely a szenvedélyes érvelésre és a történelmi példák felhasználására épült, arra is alkalmas volt, hogy elterelje a figyelmet a politikai realitásokról, és a nép lelkesedését növelje. Ezek a technikák hozzájárultak ahhoz, hogy Kossuth a magyar politikai élet egyik meghatározó személyisége legyen, aki nemcsak a korabeli társadalmi feszültségeket tudta kihasználni, hanem a jövő vízióját is képes volt megfogalmazni, még ha a körülmények nem mindig álltak is a javára. A "csúsztatás" tehát nemcsak manipulációt jelentett, hanem a politikai ügyesség és a közönségformálás mesteri alkalmazását is.

Két év múlva a megidézett történelmi nézetek különös és torz módon fognak visszatükröződni. Ma már csupán egy ködös emlékként tekinthetünk arra a személyes konfliktusra, amely a legnagyobb magyarnak tartott Széchenyi István és Kossuth Lajos között alakult ki. Mielőtt részletesen idéznénk Kossuth szavait, fontos, hogy megértsük az előzményeket: az 1843-1844-es országgyűlésen majdnem megszületett a nemesi adózásra vonatkozó törvényjavaslat. Ezt az eseményt idézi fel Bajza József szerkesztette Ellenőr. Politicai zsebkönyv, a Pesti Ellenzéki kör megbízásából című műve, amelyben Kossuth, a forradalom jövőbeli ikonikus alakja, így fogalmaz:

"A helyzetet meg lehetett volna oldani, de a kormánynak annyi sürgős ügye akadt, hogy az egész országgyűlés eredménytelensége csupán bagatellnek tűnt. Így aztán teljesen lehetetlenné vált, hogy az országgyűlést még egy hétig egyben tartsák!"

Azt hallani, hogy éppen azért nem sikerült az országgyűlést egy kicsit tovább együtt tartani, mert a kérdések – mint például a hipotetikus bankkal és a fiumei vasúttal kapcsolatos ügyek – körül valami rendezés született volna; és a kudarc nem szolgálhatott alapul bizonyos hivatali átalakításokhoz. – Nem tudom, nem voltam ott! Emellett azt is mondják, hogy az egész elvvita azért bontakozott ki, mert az egyik fél nem igazán akart kifizetni; míg a másik fél meg nem volt hajlandó ilyen feltételek mellett teljesíteni a kötelezettségeit. – Nem tudom, nem voltam ott! – A lényeg, hogy az adó, vagy támogatás, vagy jótékony felajánlás, vagy ahogy is nevezzük, végül megbukott.

És az országgyűlés eloszlott. Országgyűlés után Bezerédj István azt mondá: "Megtörtént a kísérlet országgyűlésen, sikertelenül; elkövetkezett az idő, melyben, ha egyebet nem lehet tenni, legalább (lelki)ismeretünkkel számot kell vetni. Ez sikerrel nem mindig, de mindig lelki nyugalommal jár. Vannak idők, mikor e szomorú vigasztalással is be kell érni, ellenben még ezt is nélkülözni nem szabad. Én nyíltan vallottam, hogy a nép közadójában nem osztozni igazságtalanság, bűn; lelkiösmeretem nem engedi, hogy ez igazságtalanságban tovább részt vegyek. Adózni fogok." Így Bezerédj. És beíratá magát Tolna vármegye adózói közé. Isten áldja meg! Néhányan követtük példáját. Legtöbben Zalában Deák vezérlete alatt, körülmény szerint a házi adóra szorítkozva.

Mit mondhatunk gróf Széchenyiről? Cikkeket írt Bezerédj ellen a Jelenkorban, és ezeken a sorokon átsütött a szívtelenség, amit még soha nem tapasztaltam. A gróf büszkén hangoztatta, hogy ő sosem kér tanácsot a szívétől. Minden gúnyt és megalázást, amit csak ki tudott találni, Bezerédjre zúdított. Egy szomorú időszakban Bezerédj elvesztette egyetlen angyal gyermekét, és ebben a fájdalomban, amely még mindig égetően friss volt, úgy érezte magát, mint egy kitépett fa, amely elvesztette ágait. Széchenyi még e szent fájdalmát is gúnyolni merészelt, úgy, mint ahogyan egykor az én szenvedéseimet sem kímélte. Ő, aki egykor azt mondta nekem, hogy könnyű az adóról beszélni, mikor alig érinti az embert, most Bezerédjnek azt szemére vetette, hogy könnyű neki "generosust" játszani, hiszen neki több jövedelme van, mint amennyire szüksége van, és már nem is élvezi az élet örömeit, ráadásul még gyermekei sincsenek!! Ó, Istenem, ott a magasságban!! [...]

Az ellenzék véleményem szerint súlyos tévedést követett el, amikor Bezerédj példáját nem követte tömegesen. Ha ezt megtették volna, akkor semmi és senki nem akadályozhatta volna meg, hogy a következő országgyűlésen, legalábbis a házi adó közös viselése kérdésében, sikert érjenek el. Még gróf Széchenyi, az ő kiváló méltóságával, is támogatását adta volna ennek az ügynek.

Nem tagadhatjuk, Kossuthot elragadta indulata - és csúsztatott, de írjuk javára, hogy legalább jó cél érdekében tette... Széchenyi mintha előre érezte volna ezt, második cikkét így zárta: "Bökdössetek, szúrjatok, facsarjátok szavaimat, vessetek homályt, sőt gyanút politikai pályámra: bizony jó lesz; csakhogy Magyarországnak haszna is legyen belőle..."