A szocializmus időszakában, amikor a határok szigorúan ellenőrzöttek voltak, a külföldre távozás nem csupán egy egyszerű utazás volt, hanem sokszor bűncselekménynek számított. A tiltott határátlépések a rendszer elnyomó politikájának következményeként jel
Bencsik Péter: Tiltott határátlépések Magyarországon az 1950-es és 1960-as években című tanulmánya az ArchívNet internetes folyóirat 21. évfolyamának 6. számában jelent meg, és az alábbi linkre kattintva teljes egészében olvasható.
A hatóságok ebben az időszakban minden lehetséges módszert bevetettek a tiltott határátlépések megakadályozására, és az elfogott határsértőket súlyos büntetésekkel sújtották. A "disszidálás" kifejezés, amely már korábban is ismert volt, 1947-re új jelentésre tett szert, tükrözve az akkori politikai és társadalmi környezetet.
Amíg ez a kifejezés korábban egy politikai pártból való távozást vagy kiszakadást jelölt, az idő múlásával az ország illegális elhagyásának pejoratív jelentésű kifejezésévé vált. A berlini fal megépítése után a magyarok mellett a keletnémetek illegális határátlépése is egyre gyakoribb jelenséggé vált Magyarország területén. A határőrség feladatai között immár szerepelt a keletnémet jogrendben "Republikflucht"-nak nevezett szökés megakadályozása is.
A jogi keretek rendszere A jogi háttér, amely körülöleli a társadalmi és gazdasági interakciókat, nem csupán szabályok és előírások összessége, hanem egy komplex rendszer, amely a jogi normák, intézmények és gyakorlatok kölcsönhatásán alapul. Ez a rendszer biztosítja a jogalkotás, jogérvényesítés és jogi védelem alapjait, amelyek elengedhetetlenek a társadalmi rend fenntartásához és a jogbiztonság megteremtéséhez. A jogi háttér megértése kulcsfontosságú ahhoz, hogy a különböző jogi helyzetekben, legyen szó magánszemélyekről vagy vállalkozásokról, megfelelő döntéseket hozhassunk.
A jogalkotás folyamata jellemzően a hatalom által kijelölt fontos célok elérése érdekében zajlik, vagy olyan események megelőzése érdekében, amelyeket a döntéshozók kockázatosnak ítélnek. Az új jogszabályok általában a társadalmi rend fenntartását és a közérdek védelmét szolgálják. A tiltott határátlépés körülményeinek alapos megértéséhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk a jogi keretekkel, amelyek az ilyen helyzetek kezelésére vonatkoznak.
Az 1948 után bevezetett magyar jogszabályokat célszerű összehasonlítani a 20. század első felének jogi kereteivel, valamint más országok hasonló gyakorlataival is. A különböző korszakokban ugyanis a határátlépés engedély nélküli formájának társadalmi kockázatát eltérően értékelték, ami egyértelműen megmutatkozik a cselekmények büntetési mértékeiben is.
Az első magyar modern büntető törvénykönyv, a Csemegi-kódex (1878. évi V. törvénycikk) nem tartalmazott semmiféle szankciót ezen a területen. Az első útlevéltörvény, amely 1903. évi VI. törvénycikk néven ismert, kimondta, hogy a határ átlépéséhez nem szükséges útlevél. Ugyanakkor a belügyminiszter jogában állt bevezetni az útlevélkényszert. Ennek a kötelezettségnek a megszegése kihágásnak minősült, amely legfeljebb 15 napos elzárást, valamint 100 korona bírságot vonhatott maga után.
Az első jelentős szigorításra a második világháború során került sor, amikor megszületett "a magyar állam biztonságát és nemzetközi érdekét veszélyeztető egyes cselekmények büntetéséről" szóló törvény. Ennek a jogszabálynak már a neve is a háború utáni időszakra utal. A jogalkotás keretein belül az illegális határátlépés és a hamisított útlevél használata vétségnek minősült, amelyért legfeljebb egy év fogházbüntetés járt.
A magyar határszabályozás az első világháború előtt teljes mértékben követte a nyugat-európai normákat. A nyugati határrezimhez tartozó országokban nem voltak korlátozások saját állampolgárok ki- és beutazására. 1914-ig az emberek útlevél nélkül is könnyedén átjárhatták a határokat, így a tiltott határátlépés fogalma gyakorlatilag nem létezett. Bár háborús időszakokban a határok védelme szigorúbbá válik, 1914-ben a magyar állam még mindig elegendőnek ítélte az 1903-as szabályozást. Az 1918-as események után, a határon túli nemzetrészekkel való kapcsolattartás érdekében, kiemelt nemzeti érdek volt a határok átjárhatóságának fenntartása. Ennek következtében a magyar hatóságok viszonylag elnézően kezelték a tiltott határátlépéseket, sőt a kis mennyiségű csempészetet is.
Az 1940-es években tapasztalható szigorítások hátterében nem csupán az újabb háború eseményei álltak, hanem az is, hogy a kelet-közép-európai térség fokozatosan eltávolodott a nyugati határrezsimtől. Ez az időszak még nem volt jellemző a keleti modell szigorú korlátozásaira; ezek csupán 1945 után, a szovjet érdekszféra alá kerülésével váltak valósággá.
A Szovjetunióban az 1920-as évek elején a törvények szigorúan büntették az ország illegális elhagyását, amelyet súlyos államellenes bűncselekménynek minősítettek. Az elkövetőket a szocializmus ellenségeiként és hazaárulókként kezelték. 1926-tól az elhagyásért egy év kényszermunkával sújtották a delikvenseket, de a következő évben a büntetés mértéke drámaian megnövekedett, akár tízszeresére. A legrosszabb esetekben halálbüntetést is kiszabtak. Ezen intézkedések visszamenőleges hatályúak voltak, így 1929-től a hazatérést elutasítókra is vonatkoztak.
