A műanyag újrahasznosító üzemek válsághelyzetbe kerültek.
A műanyag újrahasznosítása messze nem olyan egyszerű, mint ahogyan sokan elképzelik. Az iparág számos kihívással néz szembe, és az ősszel megrendezésre kerülő Central European Plastics Meeting során éppen a műanyagok gyakorlati újrahasznosításának lehetőségei kerülnek középpontba.
2025 elején megdöbbentő hírek érkeztek Nyugat-Európából, ahol több újrahasznosító cég is csődbe ment. Néhány példa ezek közül: a holland Blue Cycle és Stiphout Plastics, az osztrák Bage Plastics, valamint a német Texaid és Veolia. Ez a fejlődés különösen ellentmondásos, hiszen a műanyag újrahasznosításnak elvileg a virágkorát kellene élnie, különösen a közelgő 2030-as kötelező reciklátum hányad miatt, amely a csomagolásokban válik kötelezővé. A biztató statisztikák ellenére figyelmeztető jelként szolgált, hogy az "European Plastics Pact" – amely 2020-ban indult ambiciózus tervekkel – mindössze 2,5 év működés után, 2023-ban váratlanul leállt. Ez a helyzet komoly kérdéseket vet fel a jövőbeli újrahasznosítási kezdeményezések fenntarthatóságával és hatékonyságával kapcsolatban.
Mindezek arra figyelmeztetnek, hogy az újrahasznosítás nem úgy működik, ahogy azt sokan gondolják. Bár valóban elmondható, hogy a legtöbb műanyagtermék elvileg újrahasznosítható, a kérdés az, hogy a keletkező regranulátum milyen célokra lesz felhasználható. Gyakran a lelkes amatőrök - beleértve a felelős kormányokat is - nincsenek tisztában azzal a ténnyel, hogy az újrahasznosítás folyamata során a műanyagok keverednek, és még ha sikerül is őket fajtánként szétválasztani, az így kapott anyagok korántsem alkotnak homogén összességet.
Még ha valamely véletlen folytán homogén anyaghalmazról beszélhetünk, az újrahasznosítás során komoly fizikai hatásoknak vannak kitéve a polimerek: a virgin polimer az elsődleges feldolgozás során is komoly hősokknak, nyírásnak van kitéve. Ezt követően érik hatások, napsugárzás, kémiai, fizikai szennyeződés és nem utolsósorban fizikai igénybevétel miatt. Ezek a hatások pedig folyamatosan igénybe veszik az anyagot, degradálják a molekula láncokat. Az újrahasznosítás során további nyírás és hősokk éri. Ezek következtében a teljes felhasználás felét adó poliolefinek esetében töredezik a polimer lánc szélesedik a molekulatömeg eloszlás.
A legtöbb esetben már az első újrahasznosítás alkalmával nyilvánvalóvá válik, hogy a keletkező regranulátum minősége messze elmarad a kiindulási anyagétól. Persze akadnak olyan műanyagok, amelyek esetében a többszöri újrahasznosítás viszonylag jól működik, például a PET. De most térjünk vissza a poliolefinekre, közismertebb nevükön a polietilénekre és polipropilénre. Ezek a műanyagok leginkább zacskók és élelmiszer-csomagolások formájában jelennek meg, és a teljes műanyaggyártás és -felhasználás közel felét ezek teszik ki!
A probléma gyökerei mélyen gyökereznek a széleskörű és diverzifikált kínálatban. A polipropilének esetében 77 különböző alkalmazást azonosítunk, míg a polietilén 183 különféle felhasználási lehetőséggel büszkélkedhet. Ráadásul a polietilén esetében a különböző sűrűségkategóriák tovább növelik az alkalmazások számát. Ennek következményeként a hulladékok begyűjtése és válogatása rendkívül bonyolulttá válik, hiszen sokféle minőségű hulladék és regranulátum jöhet létre. Az újrahasznosítást követően a megfelelő felhasználási terület megtalálása is kihívást jelent. Nem meglepő tehát, hogy a regranulátumokat elsősorban az egyszerűbb mezőgazdasági, építőipari és alapvető csomagolási termékeknél alkalmazzák. Ezeknél a minőség szempontjából nem túl érzékeny fólia- és fröccsöntött termékeknél lehet nagyobb mennyiségben regranulátumot előállítani és felhasználni. Azonban a legtöbb más alkalmazás esetében a hulladék és a regranulátum csak manuális mennyiségben áll rendelkezésre.
A fent említett sokszínűség kielégítéséhez sajnos nem áll rendelkezésre elegendő mennyiségű, vagy megfelelő minőségű hulladék. Gondoljunk csak bele: a 8 méter széles BOPP tekercsből gyakran csupán egy 4 centiméter széles cukorka csomagolás készül. Felmerül a kérdés: hogyan gyűjtsük össze és dolgozzuk fel ezeket az anyagokat, különösen miután már exportáltuk őket és másutt használtuk fel? A mechanikai újrahasznosítás legnagyobb kihívása, hogy ritkán tudunk visszatérni az eredeti termékhez. Ez azt jelenti, hogy a kiindulási műanyagból, mint például a fóliából, nem vagyunk képesek ugyanazzal a minőséggel rendelkező új terméket előállítani. Ezen kívül, az újrahasznosítás mértéke jelentősen elmarad a műanyaggyártás volumenétől, és bizonyos alkalmazások esetében ez a különbség akár két-három nagyságrenddel is nagyobb lehet – ami nem a kapacitások hiányából fakad.
Határozottan állíthatjuk, hogy a rendelkezésre álló újrahasznosító kapacitások számos lehetőséget kínálnak, ám sajnos nem áll rendelkezésre elegendő jó minőségű, feldolgozható hulladék. Azok a hulladékok és regranulátumok, amelyeket képesek vagyunk kezelni, nem találják meg a megfelelő piaci keresletet, ami gátat szab a jövedelmezőségüknek.
Egyelőre a tervekhez képest kudarcnak tűnik a polietilén és polipropilén újrahasznosítás. A legnagyobb probléma, hogy mindeközben nagyon szimpatikus és kötelező szabályok lépnek életbe 2030-tól, elsősorban a csomagolóanyagok esetében, ahol 10-30 százalék kötelező reciklátum tartalomról rendelkezik a szabályozás. Ennek a szabályozásnak a tudatában százas nagyságrendben jöttek létre újrahasznosító cégek, az ehhez kapcsolódó gépgyártás fellendült. Azonban úgy tűnik a rendelkezésre álló - mechanikai recycling - technológiával nem tudjuk teljesíteni az EU-s szintű szabályozásban foglalt célszámokat.
Az új remények közé tartozik a kémiai újrahasznosítás, amely mint technológiai megoldás már létezik, de sajnos jelentős lemaradásban van a jövő kihívásaihoz képest. Ráadásul a széndioxid-lábnyomáról is még viszonylag keveset tudunk. Érdemes megemlíteni, hogy a leggyakrabban alkalmazott módszer, a pirolízis, egy termikus reakció, amely során oxigén hiányában, magas hőmérsékleten bontjuk le a kiindulási anyagot egyszerűbb molekulákra.
Jelenleg Európában kevesebb, mint 400 kt/év kémiai újrahasznosító kapacitás van, ebből kevesebb, mint 300 kt/év eredményez pirolízis olajat. A jelenlegi igények csak a műanyagipar tekintetében nagyságrendekkel nagyobbak. A Plastics Europe tagjai 2,8 millió tonna új kémiai újrahasznosító kapacitás létrehozására tettek ígéretet 2030-ig, amelynek 80 százaléka gazifikációs és pirolízis üzemeket takar majd. Azonban a kémiai újrahasznosítás körül sok a szabályozási bizonytalanság, a terület még viták forrása. A környezetvédők, és kutatók már régóta vitatják a kémiai újrahasznosítás kivitelezhetőségét és létjogosultságát, sokan arra hivatkoznak, hogy a műanyagok hevítése/forralása során szennyező és mérgező anyagok szabadulnak fel, amelyek súlyosan környezetkárosítóak. Felmerül ellenérvként, hogy a kémiai újrahasznosítás valójában nem jelent valós széndioxid megtakarítást a virgin polimerek előállításához képest.
A környezetvédelmi szakemberek egyik legfőbb kritikája, hogy a pirolízis folyamata során keletkező olaj mennyisége alig éri el a betáplált hulladék felét. Ugyanakkor, ha a bemeneti anyag rendkívül tiszta, válogatott és homogén, a kihozatal akár a 80%-ot is elérheti. Továbbá, egy másik kihívás, hogy a pirolízis során keletkező olaj önmagában nem alkalmazható, hanem "virgin naphtha"-val kell vegyíteni a feldolgozási folyamat előtt. A kémiai újrahasznosítás révén létrejött repolimerek előállítási költsége akár kétszerese is lehet a hagyományos virgin polimerekének. Iparági becslések szerint az ilyen módon előállított repolimerek ára akár 2,5-3-szorosa is lehet a klasszikus polimerekének. A nagyobb vegyipari vállalatok mindenképpen szeretnének belépni az újrahasznosítási piacra, hiszen a 2030-ra vonatkozó kötelező újrahasznosítási célok határideje egyre közeledik. A kereslet valószínűleg növekedni fog, különösen mivel a feldolgozók többsége egyszerűen feldolgozható, szűz polimerekhez hasonló megoldásokat keres. Mindazonáltal, ebben a szegmensben is számos csőd sújtja az iparágat Európában, ami további kihívásokat jelent.
Úgy tűnik, hogy a jó minőségű, homogén hulladék kulcsszerepet játszik a mechanikai és kémiai újrahasznosításban egyaránt. Sajnos, az ilyen típusú hulladékból meglehetősen kevés áll rendelkezésre, és az ára is magas. Ezt a helyzetet tovább súlyosbítják a skyrockettáló energiaárak, amelyek miatt a műanyag újrahasznosítása nem igazán jövedelmező. Nem meglepő tehát, hogy egyre több vállalat kényszerül csődbe, míg azok, akik még talpon maradnak, is csak visszafogott kapacitásokkal üzemelnek.
Az üzleti adatok világosan jelzik, hogy az újrahasznosítás "kóstolóját" már megpróbáltuk, de az íze nem nyerte el tetszésünket. Jelenlegi formájában ez a megoldás elfogadhatatlan, hiszen a természettudományos törvények nem támogatják a kitűzött szabályozási célok elérését.
Mi a megoldás? A szabályozási kihívásokra a szabályozásnak kell adnia választ. Valószínűleg a kémiai újrahasznosítás céljára kifejlesztett tömegelszámolási módszer (Mass Balance Approach: MBA) jelentheti a megoldást, amely lehetővé teszi a problémák kezelését egyszerű könyvelési eszközök segítségével. A módszer lényege, hogy az input oldalon rögzítjük a technológiába beáramló megújuló vagy újrahasznosított erőforrásokat, majd ezeket az output oldalon összekapcsoljuk a végtermékkel, függetlenül attól, hogy a végtermék fizikailag tartalmazza-e az adott "zöld" vagy "újrahasznosított" molekulát.
Eddig a módszer elsősorban a kémiai újrahasznosítók igényeihez kapcsolódott. Most azonban úgy tűnik, hogy érdemes lenne a mechanikai újrahasznosított anyagok esetében is alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy egy-egy műanyag termék vagy csomagolóanyag gyártója a termékportfólió szintjén is figyelembe veheti az újrahasznosított anyagok arányát. Például, ha egy gyártó 100 tonna élelmiszer-csomagoló fóliát készít virgin polymerből, párhuzamosan 30 tonna, a minőség szempontjából kevésbé érzékeny terméket is előállíthat újrahasznosított műanyagból. Valójában számos olyan termék létezik, amelyeket könnyedén lehet újrahasznosított műanyagból gyártani.
A fenntarthatóság kulcsfontosságú elve, hogy amit csak lehet, azt újrahasznosítsuk, és a rendelkezésre álló erőforrásokat a lehető legjobban kihasználjuk. Fontos, hogy ne erőltessük a természet- és társadalomtudományok határait, hanem a meglévő tudományos ismereteket és gazdasági kereteket tiszteletben tartsuk. Jelenleg a „Csomagolás és Csomagolási Hulladék Irányelv” (PPWD - Directive 94/62/EC) végrehajtási szabályainak kidolgozása folyamatban van, ami lehetőséget biztosít arra, hogy időben alkalmazkodjunk az új követelményekhez. Egy másik lényeges szempont, hogy a műanyag újrahasznosítás üzleti alapon kell, hogy működjön. Ehhez elengedhetetlen a folyamatos kereslet és a hulladékok rendelkezésre állása, ami lehetővé teszi, hogy a regranulátumok ára függetlenedjen a "virgin" polimerek árától, így biztosítva a valódi nyereséget az újrahasznosítók számára. Az újrahasznosítás nem csupán környezetvédelmi szempont, hanem gazdasági lehetőség is, amely hozzájárulhat a fenntartható fejlődéshez.
Ezt a munkát egy nemzetközi önkéntes projekt keretében a Magyar Műanyagipari Szövetség koordinálásával támogatja egy közép európai munkacsoport, amely összegyűjti azon termékek listáját, amelyet kötelezően jelentős, 50 százalékot meghaladó reciklátum tartalommal lehet és kötelezően kellene gyártani. Nincsenek meglepetések, az iparág már eddig is élt ezekkel a lehetőségekkel, igaz eddig az "olcsósítás" okán. Mindemellett azonban a hulladék minőség javítása és a mennyiség növelése is fontos feladat. Vannak kiemelkedően jó európai példák, amelyeket érdemes követni, standarddá tenni.
Ez a projekt a nyár folyamán zárul le, és a Central European Plastics Meeting keretein belül kerül bemutatásra, egy hivatalos nyilatkozat formájában. Az eseményre 2025. szeptember 16. és 18. között kerül sor Budapesten, az Eiffel Műhelyházban. A korábbi évek hagyományait követve a rendezvény során B2B találkozók, kiállítások és szakmai konferenciák is várják az érdeklődőket.
