Egy hónapon keresztül minden nap edzésbe fogtam, és az eredmények valóban lenyűgözőek lettek - Coloré.

Mi történik, ha a megszokott edzésterv helyett a kíváncsiságot választod? A szerző egy hónapon keresztül minden nap aktívan mozgott, de nem a szokásos izzasztó átalakulásra összpontosított. Helyette arról mesél, hogyan alakult át a test és lélek kapcsolata egy meglepően egyszerű, mégis izgalmas kihívás révén. A mozgás nem csupán fizikai aktivitás lett, hanem felfedezés, önismeret és a belső harmónia keresése is. Az élmények és tapasztalatok sokkal inkább gazdagították a mindennapjait, mint bármi, amit korábban elképzelt volna.

Nem azért kezdtem el edzeni, mert újévi fogadalmat tettem. Nem azért, mert bikiniszezon jön. Egyszerűen csak kíváncsi voltam: mi történik a testemmel - és főleg a fejemmel -, ha egy hónapig minden egyes nap mozgok valamit. Nem maratonokról beszélünk, hanem arról, hogy minden nap szántam legalább 30 percet aktív mozgásra. És nem, nem volt mindig kedvem. Sőt. Az első hét kifejezetten szögletesre sikerült. De a vége? Nos, az nem csak fizikai változást hozott.

Az első néhány napban tele voltam lelkesedéssel - aztán elérkezett a második hét. Ez az az időszak, amikor az eredmények még mindig eltűntek a horizonton, és csak az izomláz kínoz. A testem mintha megmakacsolta volna magát, míg az elmém próbálja találni a kifogásokat arra, hogy miért lenne jobb inkább egy kicsit lazítani. Közben azonban ráébredsz: nem csupán a fizikai fáradtság az, ami visszatart, hanem te magad, az önmagad által felállított korlátok.

A legmeghatározóbb felismerésem nem az, hogy van vádlim (igen, spoiler: még mindig alig látható), hanem az, hogy mennyit csaptam be magam az "időhiány" mítoszával, a "nem vagyok sportos alkat" mantrával és a "majd holnaptól" ígéretével.

Négy hét elteltével még mindig nem tűntem el a méretemből. A kockahas viszont továbbra is csak egy álom maradt. A régi gimis farmerem még mindig a szekrény mélyén pihen (még). Azonban a testem határozottan átalakuláson ment keresztül.

* Az emésztésem? Életemben nem működött ilyen pontosan.

A legmeglepőbb az, hogy eltűnt az a délutáni zombi-érzés, ami korábban arra késztetett, hogy kávét vagy édességet tömjek magamba.

Nem annyira a külsőm átalakulása volt a lényeg, hanem inkább az, hogy a funkcióm új irányt vett. A testem végre harmóniába került velem, és elkezdett együttműködni az elképzeléseimmel.

Mindenki a fizikai átalakulásról beszél, ha edzésről van szó. De arról kevesebben, hogy a mentális rendszered is átrendeződik. Észrevétlenül beépül a rutinodba, és egyszer csak azon kapod magad: a tested nem kérdezi, hogy van-e kedved mozogni - egyszerűen akarja.

És nem csak a test. A szorongásaim, a túlpörgő agyam, az esti "miért nem vagyok elég jó?" típusú gondolatok egyre halkabbá váltak. Nem tűntek el. De megtanultam mozogni akkor is, ha rossz kedvem van. És közben rájöttem, hogy a kedvem is jobb lett.

Ahogy egyre inkább közeledett a harmincadik nap, nem azt a gondolatot forgattam magamban, hogy "végre vége". Sokkal inkább azt éreztem: nem szeretnék visszatérni arra a helyre, ahol korábban voltam. A mozgás már nem csupán feladatként jelentkezett, hanem inkább egyfajta támaszként. Nem csoda, de valami egészen varázslatos.

És a legfontosabb? Az, hogy mostantól nem szeretnék kifogásokat gyártani. Sokkal inkább egy kényelmes, stílusos cipőt akarok találni!

Nem szükséges minden egyes nap a csúcsformádat hozni – elég, ha naponta csak annyit teszel, hogy egy kis részedet átadod magadnak.