Ez most egy új kezdet küszöbén állunk... vagy csupán egy pillanatnyi megállás a történet két szakasza között?
28 éves vagyok, és ha igazán őszinte szeretnék lenni, már több mint egy éve élek komoly kapcsolat nélkül. Furcsa ezt megfogalmazni, főleg mert ismert vagyok, és több százezren követnek a közösségi médiában. Hívjuk mondjuk Lacinak. Az emberek ismerik az arcomat, a nevemet, és gyakran odajönnek hozzám az utcán, hogy szelfizzenek. Sokan azt gondolják, hogy ez megkönnyíti az ismerkedést, pedig éppen ellenkezőleg: sokkal nehezebb.
Minden találkozásnál, minden új embernél ott van bennem a kérdés: vajon engem lát, vagy azt, akit a videókból a posztokból ismer? Vagy a pénzt, ami mögötte van? Netán a hírnevet, és a hátamon szeretne ő is ismertté válni?
Többször is megjártam már azt az utat, ahol az árulás és a hamisság vártak rám. A bizalom még mindig él bennem, de mélyen, egy elrejtett zugban lakik, ahol a félelem és a csalódás árnyékában bújkál. Ezért mostanában csak a legkiváltságosabbaknak engedem meg, hogy belépjenek a személyes terembe, amelyet gondosan őrzök.
Saját szervezésű eseményt tartottunk, ami nem volt túlságosan formális, inkább egy baráti összejövetel azok számára, akik régóta támogatnak és követnek engem. A szokásos program zajlott: fényképezkedtünk, meséltünk egymásnak élményeket, sokat nevettünk, és volt egy kis kérdezz-felelek is. Már a rendezvény vége felé jártunk, amikor észrevettem egy lányt a tömegben, aki kicsit sántított. Nem akarta, hogy ebből nagy ügy legyen, de nem tudtam megállni, hogy odamenjek hozzá, és rákérdezzek az állapotára.
"A rendezvény előtt esett meg ez a baljós baleset. Egyszerűen csak rosszul léptem, és hirtelen megfeszült a bokám" - mesélte egy vállrándítással, majd felnevetett. De az a mosoly... teljesen eltért attól, amit eddig láttam tőle.
A légkör friss és természetes volt, ahogy a szemébe néztem. Amint elkezdtünk beszélgetni, világossá vált, hogy addigra, amíg a barátai el nem hoztak hozzá, fogalma sem volt arról, ki vagyok. Még a helyszínen is csak azután tűnt fel neki, hogy odamentem, és a barátai körül rajongtak érte.
Kicsit leültünk beszélgetni egy csendesebb sarokban. Nem hozta szóba a csatornámat. Nem akart közös képet. Nem kérdezett rá, mennyit keresek, vagy hogy mikor jön az új kollekció. Inkább a bokáját masszírozta és arról beszélt, mennyire utálja a csúszós lépcsőket. A nevét is csak negyedóra után mondta meg. Lilla.
Utána több alkalommal is összefutottunk. Kávézás, séták, semmi felesleges cicoma. Mégis, már az első találkozón éreztem, hogy valami különleges dolog bontakozhat ki. Olyan érzés volt, amit már régóta nem éltem át. Végre itt van valaki, akinek megnyithatom a szívemet, aki valóban engem szeretne megismerni, nem csupán a népszerű figurát, akit mindenki ismer.
Egy este, amikor hazafelé tartottunk, az autóban váratlanul kitört belőle egy vallomás. Őszinte szavak hagyták el a száját, de az én szívem mintha egy pillanatra megfagyott volna. Nem tudtam, hogyan reagáljak erre az információra. Túl korai lenne? Túl hirtelen? Csak egy egyszerű figyelemelterelés vagyok a számára?
Nem kértem tőle semmit. Nem vártam, hogy azonnal döntést hozzon. De ott van bennem a félelem:
És itt állok, egy 28 éves férfi, aki úgy érzi, megtalálta azt a valakit, aki tényleg őt akarja. De mégis, minden reggel, amikor ránézek az üzeneteire, ott van bennem a fojtogató gondolat: vajon ez most az eleje valaminek... vagy csak egy szünet két fejezet között?
Nem vagyok biztos abban, hogy alakul-e köztünk valami különleges, de egy dolog biztos: ha van rá lehetőség, mindent meg szeretnék tenni érte.
