Ezért láthatunk hangoskodva őzet az erdő mélyén – A világhírű erdész most felfedi a gyakori félreértéseket!

Szívszorító látvány a magyar kastély: fokozatosan az enyészet karjaiba kerül az egykor ragyogó építmény.

Peter Wohlleben neve a Fák titkos élete című művével vált ismertté, és azóta számos olvasó szívébe belopta magát. A német erdész írásai nem csupán a természet iránti érdeklődést ébresztenek, hanem még azok számára is vonzóvá teszik a zöld világot, akik eddig távol álltak tőle. Wohlleben könyvei egy új perspektívát kínálnak, amely révén a fák és az erdők titkos, csodálatos életét felfedezhetjük.

Az erdők varázsa és a természet csodái mindig is különleges helyet foglaltak el a szívemben. Miközben a fák közé lépek, úgy érzem, mintha egy titkos világ kapuján lépnék be, ahol minden levél, minden virág és minden apró állat egy saját történetet mesél el. Az erdők zöld ölelésében sétálva, a napfény átszűrődve a lombok között, olyan érzés fog el, mintha a természet maga hívna, hogy fedezzem fel rejtett kincseit. A mezők szépsége is lenyűgöző: a fű puha simogatása a lábam alatt, a szellő lágy fúvása, és a virágok színpompája mind-mind hozzájárul ahhoz a varázslathoz, amit csak a természet tud nyújtani. Itt, ebben a nyugalomban, az emberi lélek megpihenhet, és újra összekapcsolódhat a világgal. A madarak csicsergése, ahogy a fák ágai között repkednek, szintén egy különleges élmény. Néhány percig csak ülni az ablaknál, és figyelni őket, olyan, mintha egy titkos koncertet hallgatnék, ahol a természet a zeneszerző, és minden egyes madár a saját dallamát adja elő. A természet iránti tiszteletem és alázatom minden írásomban tükröződik. Azt szeretném, ha mások is éreznék ezt a különleges kapcsolatot, amelyet a föld ad nekünk. Az erdők, mezők és a madarak csodálatos lakói mindannyian részei ennek a csodálatos egésznek, és mindannyian megérdemlik a szeretetet és a tiszteletet, amit nekik adhatunk. Mert ha egyszer megnyitjuk a szívünket a természet előtt, akkor rájövünk, hogy mennyire szoros kötelék fűz minket egymáshoz.

Peter Wohlleben 2018-ban megjelent „Erdei kalauz” című könyve messze túlszárnyalja a klasszikus természetrajzi ismertetők és határozók unalmas lapjait. Ez a lebilincselő mű izgalmas részletekkel és személyes megfigyelésekkel teli kalandos útmutatóként szolgál az olvasóknak. Az erdőben tett séták során sokszor felmerülnek az emberben a régóta tartó hiedelmek, tévhitek és aggodalmak, amelyek a gombákkal, fákkal, erdei állatokkal, időjárással és vadászattal kapcsolatosan élnek a köztudatban. Wohlleben, aki az Eifel-hegységben irányítja saját környezettudatos erdőgazdálkodását, nap mint nap együtt él a természettel, így alkalma nyílik arra, hogy minden apró rezdülést megfigyeljen. E tudás birtokában pedig nemcsak hogy felfedi a valóságot, de eloszlatja a sokakat tévesen foglalkoztató félreértéseket is az erdők titokzatos világával kapcsolatban.

Az erdőben való közlekedés egyik legismertebb, ám nem teljesen felesleges tanácsa, hogy tartsuk féken a hangoskodást. Ezzel alapvetően nincs is probléma, hiszen a természetbe látogató emberek éppen a csendért keresik fel a fák ölelését. Valóban zavaró, ha valaki kirándulás közben hangosan beszélget, vagy a hordozható hangszóróján bömbölteti a zenét; ez nemcsak a többiek pihenését rontja el, hanem őt magát is megfosztja a természet nyújtotta békés pillanatoktól. Azonban a csend iránti felszólítás legfőbb célja gyakran a vadállatok megfigyelésére irányul. Az őzek, szarvasok vagy vaddisznók megleséséhez valóban elengedhetetlen a néma csend, hiszen a legapróbb zaj is elriaszthatja őket.

Wohlleben egy figyelemreméltó megfigyelésre hívja fel a figyelmet: a vadon élő állatok a csendes, mozdulatlan emberektől tartanak, hiszen ezek gyakran egy vadles tetején vagy egy bokor rejtekében lapulnak, fegyverrel a kezükben. A beszélgetés és az ágak ropogása csupán azt árulja el a vadaknak, hogy az ember, aki közeledik, nem jelent számukra közvetlen veszélyt. A legkedvezőbb lehetőség a vadak megfigyelésére lóhátról adódik, mivel a négylábú társunk mozgása annyira természetes, hogy az erdő lakói szinte észre sem veszik.

A nagyobb és közepes méretű ragadozók száma sajnos csökkent az európai erdőkben, úgymint a medve, a farkas, a hiúz és a vadmacska. Javuló tendenciákat lehet megfigyelni egyes nemzeti parkokban, amelyek a négylábú vadászok visszatelepítését szorgalmazzák. A ragadozók népszerűségét azonban erősen csorbítják a róluk keringő rosszindulatú pletykák. A farkas különösen ki van téve ennek, ennek okait részletesen tárgyalja Wohlleben, amelyben a vadászlobbitól kezdve a sajtó felelősségén át sok tényezőt elemez. Azonban az biztos, hogy a szürke bundás barátok közel sem olyan vérmesek, mint ahogyan a mesékből és rémtörténetekből ismerjük őket.

A farkasok jelentős előnye, hogy kedvelt táplálékuk az őzek, szarvasok és vaddisznók, amelyek populációja az utóbbi időben drámaian megnőtt. Ez a túlszaporodás komoly hatással van a természetre, hiszen ezek az emlősök hatalmas mértékben károsítják a lombos erdőket és a fiatal növényeket, hogy csillapítsák étvágyukat. A farkasok jelenléte tehát segít megőrizni az őshonos erdők egészségét, így elkerülve a fák újratelepítésének szükségességét. Valójában a farkasok az erdő természetes védelmezőiként funkcionálnak, és jó hír, ha feltűnnek a környéken. Ezek az alapvetően szelíd és félénk lények nem keresik az ember társaságát, és táplálékforrásként sem tekintenek ránk.

Lehet-e tájékozódni a fák törzsein növő moha alapján? Ki ne hallotta volna ezt a hangzatos természetjáró trükköt. Ha eltévedne az ember, mi sem egyszerűbb, nézze meg hol nő a moha és máris tudhatja, merre van a fa csapadékos oldala, tehát a nyugati szélfújás oldalán. Wohlleben erről így nyilatkozik: "A moha szereti a nedvességet, ezért mindig nyugat felé nő, és így szinte iránytű módjára mutatja az égtájat. Ez valóban sok esetben igaz, de ha az erdőben járva arra hagyatkozunk, hol nő moha, garantáltan eltévedünk. A lombkoronák védelmező teteje alatt ugyanis szélcsend van, ennélfogva az eső általában függőlegesen esik lefelé. Azt, hogy hol keletkezik moha, egy egészen más körülmény határozza meg. A fák ritkán nőnek tökéletesen egyenesen felfelé, a legtöbb törzs egészen enyhe banán alakú görbületet mutat. (...) A víz folyását befolyásolja ez a görbület. (...) Vagyis a moha a görbület helyét, nem pedig az égtájat mutatja."

Sokan hiszik tévesen, hogy az erdőben a lebomló hulladék, mint például az almacsutka, gyümölcsmaradék vagy papír zsebkendő, gond nélkül eldobható. Pedig ez nem így van. Ha a gyümölcsök nem biológiai gazdaságból származnak, ahol vegyszerek nélkül termesztették őket, akkor ezek az anyagok káros anyagokat juttathatnak a talajba. A legjobb, ha azt a szabályt követjük, hogy amit magunkkal viszünk az erdőbe, azt onnan is hozzuk vissza. Az erdők nemcsak csodálatos élőhelyek, hanem érzékeny ökológiai rendszerek is, amelyek már így is szenvednek a szennyezéstől. Tehát mindannyiunk felelőssége, hogy óvjuk és védjük őket!