Gyerekként Kossuth Lajossal indult útnak, majd az ismeretlenségből teremtette meg Budapest ikonikus szimbólumát Schulek Frigyes.

A 19. század második felében, a 20. század elején alkotott Budapesten Schulek Frigyes. Neki köszönhetjük a Halászbástyát és a Mátyás-templomot mai formájában. A műemlékvédelem, különösképp a középkori épített emlékek megőrzése és ápolása a szívügye volt.

"Folyton látva azt az elhagyatottságot, vagy értelmetlen kezelést, melyben műemlékeink országszerte sínylődnek, hazafiúi kötelességemnek ismertem az állhatatos kitartást e nagy nemzeti jelentőségű ügy érdekében. Ha nem sikerülhetett - sanyarú anyagi helyzetünk mellett - az érdeklődést nagy tettekben nyilvánuló magasan lobogó lángra éleszteni, legalább hamu alatt pislogó parázsként fenn kellett tartani a melegség forrását, az eszményi törekvést" - saját szavaival foglalható össze legjobban, miért választotta életcéljául Schulek Frigyes a műemlékek megőrzését. A Halászbástya és az Erzsébet-kilátó tervezője, a Mátyás-templom felújítója azonban hosszú utat tett meg, mire nekikezdhetett ezeknek a munkáknak.

Pesten született 1841. november 19-én: Schulek Frigyes nagyapja és dédapja is evangélikus lelkész volt a Felvidéken, ám apja inkább a kereskedelmi pályát választotta. Schulek Ágoston ezen döntése fia életére is komoly hatást gyakorolt. Az apa ugyanis előbb Kossuth Lajos gazdasági tanácsadója, majd Kossuth pénzügyminisztersége alatt pénzügyi osztályvezetője lett. Nem csoda hát, hogy a szabadságharc leverése után az egész család Kossuthtal menekült Orsováig, és Schulek itt folytatta az általános iskolát. Dédunokájának, Schulek Jánosnak az elmondása szerint azért erre a Duna-menti településre esett a választásuk, hogy - amennyiben a Haynau-féle megtorlás ezt szükségessé teszi - csónakon könnyen el tudjanak menekülni.

A család ekkor már csupán három tagra szűkült: az apa, Frigyes és a testvér. Édesanyjuk, Zsigmondy Auguszta – Zsigmondy Vilmos, az első magyar artézi kút fúrójának testvére – a fiú hároméves korában távozott az élők sorából. A későbbi építész dédunokája szerint tőle örökölhette a műszaki hajlamait. Az elemi iskolában Schulek román, görög és francia nyelvet tanult, majd néhány év múlva Lőcsén folytatta tanulmányait, ahol a német nyelvvel is megismerkedett. Már ekkoriban megmutatkozott kiemelkedő rajzkészsége, amely későbbi pályafutását is meghatározta. Néhány év elteltével apja a debreceni kereskedelmi kamara titkárává lépett elő, míg fia a nyarakat Pesten töltötte. A saját szavaival élve, lenyűgözte az építkezések látványa, amelyek a Lánchídon és az Alagúton folytak éppen.

"Elhatároztam, hogy olyan útra lépek, amely lehetőséget ad számomra, hogy csodálatos és lenyűgöző műveket hozzak létre."

A visszaemlékezéseiben így fogalmazott: kezdetben a Műegyetem elődjében, a Joseph Polytechnikumban kezdte meg tanulmányait. Mivel anyagi okokból nem tudta a megszokott ütemben végezni az egyetemet, rendkívüli hallgatóként, mindössze egy év alatt sajátította el az alapvető építészeti ismereteket. 1861-re azonban már a bécsi Képzőművészeti Akadémia diákjaként ült a padban, ahol neves építészek, mint Eduard van der Nüll, August Sicard von Sicardsburg és Friedrich Schmidt tanítottak. Itt tanulhatott együtt olyan jeles társakkal is, mint Schulcz Ferenc, a Vajdahunyad vára helyreállítója, valamint Steindl Imre, az Országház tervezője.

Az utolsó találkozása döntő fordulatot hozott életébe. Schmidt javaslatára elindult egy dél-németországi tanulmányútra, ahol a regensburgi dóm építészeti irodájában nyert tapasztalatokat. Itt készítette el a még felújítás alatt álló dóm impozáns, 2,5 méter magas homlokzati tervrajzát. Az alkotás annyira lenyűgöző lett, hogy a 1867-es párizsi világkiállításon a német pavilonba érkezők ezt a művet üdvözölhették elsőként. "Ez a munka másfél hónapig tartó, éjjel-nappal végzett, teljes erőbedobást igényelt. A fényképes másolatát a mai napig lelkesen vásárolják az arra tévedő építészek, míg én magam másfél évig tartó szembajjal fizettem meg érte" - emlékezett vissza később az építész. A rajz valóban hatalmas népszerűségnek örvendett, sorra érkeztek hozzá az egyházi és világi megrendelések.

Miután rövid időt töltött Bécsben, Romániában és Olaszországban, Steindl Imre építészirodájában kezdett dolgozni, holott felkérték az ulmi nagytemplom helyreállításának irányítására is. Bár a gótikus stílus sokkal közelebb állt az érzéseihez, mint a magyar Új Városháza tervezett neoreneszánsz architektúrája, végül mégis Steindl irodáját választotta. Döntése mögött az a meggyőződés állt, hogy a közvetlen tapasztalat és a kiváló szakmai közeg sokkal fontosabb a hosszú távú fejlődés szempontjából.

"Úgy érzem, hogy a haza szolgálata szempontjából a legnagyobb hasznot akkor tudom nyújtani, ha itthon maradok és aktívan részt veszek abban a csodálatos újjáépítési folyamatban, amelyhez minden hű fia teljes odaadással járul hozzá."

Az 1872-ben megalakuló Műemlékek Ideiglenes Bizottsága Schuleket "címzetes építészévé" kérte föl - innentől fogva a műemlékvédelem élete végéig kiemelt jelentőséggel bírt számára. Ahogy a tanítás is: 1871-től harminc éven át volt az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképző szaktanára. (1902-től pedig nyugdíjba vonulásáig a Műegyetem Műépítéstan tanszékének vezetője.)

A műemlékek számbavétele után több rekonstrukciós munkát is vezetett, köztük a lőcsei városháza és a jáki templom felújítását. A visegrádi vár és a Salamon torony helyreállításán tíz évek keresztül dolgozott, ám a munkával pénzhiány miatt fel kellett hagyni. Különösen sok Árpád-kori templom megújítása fűződik a nevéhez. Olykor különös munkamódszeréről dédunokája így mesélt: "a helyi mesterekkel átbeszélte, sokszor ott fölrajzolta a falra, hogy mit csináljanak, és ment tovább a maga útján, és mikor három hónap múlva ugyanide visszaért, meglátta, hogy hová haladtak ezek az igaz, régi jó mesterek, és újra átbeszélték a folytatást." Ahogy Schulek János fogalmazott:

"Rengeteg Árpád-kori templom került napvilágra a föld alól."

Élete egyik legfontosabb alkotása, a Mátyás-templom felújítása természetesen alapos előkészítést igényelt. Amikor nekiállt a munkának, a környezet egészen eltérő képet mutatott: a templom egy házsor részeként állt, az északi oldalához 1688 és 1702 között impozáns kollégiumot, míg a déli oldalához 1702 és 1714 között egy háromemeletes szemináriumot építettek, szoros közelségben a templomhoz.

a középkori homlokzatból ugyanis csak a Mátyás-torony néhány meghagyott ablaka őrzött valamit. Azonnal felismerte, hogy az egyik legfontosabb feladat teret adni az épületnek, kiszabadítani a több ház fogságából.

A grandiózus munkára azért volt lehetősége, mert a Mátyás-templom helyreállítása során attól nem kellett tartani, hogy teljesen elfogy a pénz: a forrásokat Ferenc József uralkodásának 25. évfordulója alkalmából kiadott rendelete garantálta. A kifizetések akadozni persze akadoztak olykor: a pénz évente, az állami költségvetésből érkezett, és volt olyan év, amikor nem fért bele a büdzsébe.

Az építkezés folyamata során a tervek szinte állandó módosításokon mentek keresztül, a kutatási eredmények tükrében. Schulek ennek következtében rábukkant az eredeti alaprajz nyomaira, és ő volt az, aki felfedezte a délkeleti kiskaput, a Mária-kapu részeit, valamint a korábbi külső és belső járószintek maradványait. Tevékenysége nem csupán az épület újjáépítéséhez, hanem annak történetének alaposabb megértéséhez is jelentős mértékben hozzájárult. Ahol nem találkozott történelmi forrásokkal vagy támpontokkal, ott saját kreatív elképzelései szerint, neogótikus stílusban egészítette ki a templomot. Hosszas vitát követően a kőből készült toronysisak gombját végül 1894. október 4-én, Ferenc József névnapján helyezték el - bár ezt a munkálatok befejezésének tekintették, valójában még sok minden hiányzott. Ezt mutatja az is, hogy a templom végső felszentelésére 1896. augusztus 15-én került sor, miután a Székely Bertalannal és Lotz Károllyal közösen végzett belsőépítészeti munkák is befejeződtek.

Az építész az első pillanattól fogva a templom környékét is át akarta alakítani, ugyanis ebben az időben ugyanolyan várfal állt az épület körül, mint ma a Tóth Árpád sétányon. Schulek ezt nem tartotta megfelelőnek, méltóképpen akarta keretezni az épületet, megalkotva az "építészeti alapját". Erre úgy tűnt, hogy lehetősége is nyílik, amikor pályázatot írtak ki a templom melletti térre tervezett Szent István szoborra.

Stróbl Alajos szobrászművész és Schulek Frigyes építész szoros együttműködésben dolgoztak, és két figyelemre méltó tervet terjesztettek elő. Stróbl pályázatában Schulek a lovasszobor impozáns alapzatát álmodta meg, míg Schulek kupolás pályázatában Stróbl tervezte meg a trónon ülő alakot. A dédunoka emlékei szerint a két jó barát között szoros, ugyanakkor humorral átszőtt kapcsolat volt, hiszen "nyíltan pocskondiázták" egymást, de ez mindössze viccelődés volt kettejük között.

Egy másik kedves barát, Zsolnay Vilmos, 1894 karácsonyán egy különleges porcelántányért ajándékozott Schulek Frigyesnek. Ezen a gyönyörű darabon Vilmos saját tervét örökítette meg, így a művészet és a barátság egyedülálló módon fonódott össze.

Végül Stróbl műve diadalmaskodott, ám az 1890-es években, a millennium közeledtével Schulek számára adódott a lehetőség, hogy méltó környezetet alakítson ki a Mátyás-templom számára. Ennek eredményeként jött létre a Halászbástya, melynek főlépcsőjét a tervező nevéről nevezték el. E gyönyörű építmény 1905-ben nyitotta meg kapuit a nagyközönség előtt.

A Halászbástya csupán egy állomás Schulek Frigyes gazdag életművében. Az ő keze nyomát viseli a Jánoshegyi Erzsébet-kilátó, amely a főváros környékének egyik ékköve. Schulek nemcsak ezt az impozáns kilátót tervezte, hanem a 1879-es szegedi árvíz után is őt kérték fel a Fogadalmi templom megálmodására. Bár ez a projekt végül pénzügyi okok miatt egyszerűbb formában valósult meg, hiszen Foerk Ernő átvette a tervezést, Schulek tehetsége tovább élt az evangélikus és református templomok megalkotásában is. Munkássága tehát nemcsak emlékhelyeket, hanem egy egész város arculatát formálta.

Utolsó éveit Balatonlellén töltötte, ahol 1919. szeptember 5-én hunyt el. Visszaemlékezéseiben így magyarázta, miért választotta a műemlékek megóvását hivatásául: "Amikor fiatal technikusként, ötven évvel ezelőtt elkezdtem felnőni, politikai barátaimmal együtt elhatároztuk, hogy a hazánkért küzdünk. A sors azonban másként rendelkezett; nem a halálunk, hanem a hazánkért való életünk volt a feladatunk. Így hát elhatároztuk, hogy aktívan dolgozni fogunk a hazáért. Ez az eszme kísért végig az életemen, és arra ösztönzött, hogy olyan területen keressek lehetőségeket, ahol nagy hiányosságokat észleltem. Ez pedig a középkori műemlékek elhanyagoltsága volt, amely mélyen megérintett."

Nyitókép: Fortepan / Ladinek Viktor