Bár határok nélkül élünk, mégis megint csak pánikba estem a határnál.
Ilyen még sosem fordult elő: két város, amelyek egykor egy és ugyanazon település részei voltak, idén Európa kulturális fővárosává váltak. Ez a megfogalmazás azonban nem teljesen pontos. A 33 ezer lakosú olasz Gorizia és a 13 ezer fős szlovén Nova Gorica közösen viselik ezt a megtisztelő címet. Nova Gorica gyakorlatilag a semmiből nőtt ki magát a második világháború után, és hosszú ideig névtelenül létezett, míg végül önálló identitásra talált.
Európában számos város oszlik meg két ország között, és ezek közül sok esetben a határvonal nem is olyan szembetűnő. Gyakran egy-egy folyó adja meg a természetes határt, mint például a német Görlitz és a lengyel Zgorzelec, vagy a lengyel Cieszyn és a cseh Český Těšín. Hasonlóképpen, a mi vidékünkön is találkozhatunk ezzel a jelenséggel, hiszen Komárom és Révkomárom városai is egy határon osztoznak, ami különleges kapcsolatot teremt a két település között.
Nincs is izgalmasabb annál, amikor a szárazföldi határok között barangolva, szinte észrevétlenül lépünk át egyik országból a másikba, mintha csak egy városrész határvonalát lépnénk át. Ilyen élményben lehet részünk az észt Valgában és a lett Valkában, ahol a két ország határa egybefonódik a mindennapi élet ritmusával.
Vannak olyan városok, amelyek nem csupán két különböző ország területén helyezkednek el, hanem a hidegháború idején a frontvonalat is képezték. A legismertebb példa erre Berlin, de Németországban található egy aprócska település is, a bajorországi és türingiai határon fekvő Mödlareuth, amely szintén egy fallal lett kettéválasztva, akárcsak a híres főváros.
Így alakult ki sokáig az olasz Gorizia és a jugoszláv Nova Gorica, mindkét város sajátos karakterével és történelmi jelentőségével.
Igazán figyelemreméltó ez az 1985 óta létező európai kulturális főváros cím. Az elején főként azok a városok viselték, amelyek már eleve a turizmus fellegvárai voltak – gondoljunk csak Athénra, Firenzére, Amszterdamra, Párizsra vagy Madridra. Ám idővel ráébredtek, hogy ezeknek a metropoliszoknak nem igazán van szükségük reklámra, így felfedezték a vidéki településeket is. Városok, mint Maribor, Kassa vagy Umea kerültek a figyelem középpontjába, valamint olyan helyszínek is, ahol a helyi ipar hanyatlása miatt a kultúra új irányt adhatott a város fejlődésének, mint Essen, Chemnitz vagy Liverpool. Ez a cím tehát nemcsak a hagyományos nagyvárosokat népszerűsíti, hanem a kisebb települések kulturális értékeit is kiemeli, és lehetőséget ad számukra, hogy újraéledjenek.
Magyarország eddig két várost jelölt ki kulturális fővárosnak: Pécset 2010-ben, majd Veszprémet 2023-ban. Pécsen három jelentős intézmény létesült, míg Veszprém inkább a felújításra koncentrált. Akik mélyebben érdeklődnek a téma iránt, ajánlom figyelmükbe a Qubit kiváló podcastját. Az biztos, hogy a magyar választások nem éppen a kreativitásukról voltak híresek. Igazán merész lépés lett volna, ha Ózd vagy Dunaújváros kapja a címet. Ezzel szemben a szlovénok bátran léptek, hiszen Ljubljanát, a tengerparti gyöngyszem Pirant és a kora újkori atmoszférájú Ptujt megelőzve, a volt szocialista iparváros, Nova Gorica és olasz testvérvárosa, Gorizia nyerte el a címet. Az olaszok számára ez egyfajta különleges projekt, hiszen csupán hat éve Matera volt a legutóbbi kulturális fővárosuk.
Nova Gorica és Gorizia szelleme a határok nélküli létezésben rejlik. Az egykori határátkelők emlékei még mindig élénken élnek, hiszen a helyszíneken olasz rendőrautók állnak őrt. Velünk is ezt a forgatókönyvet játszották el a harmadik vagy negyedik átkelésünknél. Ez remek lehetőséget biztosított a gyerekeknek, hogy átéljék azt az izgalmat, amit sosem tudtam nekik igazán elmagyarázni: miért éreztem mindig is félelmet és szorongást a hetvenes-nyolcvanas évek röszkei-horgosi határátlépései kapcsán, amikor megállítanak egy határon. Az olasz hatóságok, Goriziát elhagyva, a várostól körülbelül 20 kilométerre is megállítottak minket. Az illegális migráció és a jobboldali kormány szigorú intézkedései miatt, hiába a borderless eszme, a keleti határaikat fokozottan védik.
Ahogy a második világháborúban a Don-kanyar és Voronyezs, úgy az elsőben az Isonzó és a Görz néven ismert Gorizia, meg a folyó menti falvak is a mindennapi magyar valóság részei voltak. Sok-sok monarchiabeli, köztük magyar katona lelte itt halálát az olaszokkal harcolva. A győztes olaszok jutalma lett a romba döntött Görz, az egykori monarchiás, arisztokratikus nyaralóhely, valamint Fiuméig/Rijekáig a teljes Isztria.
Az olaszok a második világháborúban a vesztes oldalon álltak, ami jelentős területi veszteségeket eredményezett számukra, és Trieszt is majdnem a jugoszlávok kezére került. A határvonalakat végül 1947-ben rögzítették, sok esetben meglehetősen furcsa módon, ahogyan az gyakran előfordul a határok kijelölésénél. A földrajzi adottságokat és a nemzetiségi összetételt alig vették figyelembe. Gorizia jelentős része Olaszországhoz tartozott, míg a város szélén található vasútállomás, egy temető és néhány ipari létesítmény Jugoszlávia, pontosabban Josip Broz Tito országához került. Nem szeretnék a trianoni eseményekhez hasonlítani - de a források szerint a határok kijelölésében már akkor is jártas franciák végezték el ezt a feladatot, és az eredmény sok helyütt nem mondható éppen logikusnak.
A Jugoszlávia minden részéből ideözönlő munkások egy fenyőerdő közepén építették fel a maguk szocialista iparvárosát, Nova Goricát. A városban a mai napig élnek mindenféle nemzetiségű emberek az egykori Jugoszláviából. A nyolcvanas évek végén volt is ebből feszültség. Slobodan Milošević a koszovói szerbek védelmében lármázta fel az országot, meglátva a nacionalista érzelmek gerjesztésében a még nagyobb hatalomra törés lehetőségét. Úgynevezett mítingeket tartott szerte az országban, ahová sokszor ittas, vérgőzös híveit buszoztatta. Akart egy ilyet a Koszovótól és Szerbiától igencsak messze fekvő Nova Goricában is. A kezdeményezést 98 helyi lakos támogatta, ami felháborodást és tiltakozást szült a városban: mi közük nekik a koszovói problémához? Nem is tarthatták meg a mítinget.
A város 1947-es megosztása után a határ hosszú éveken át szigorú ellenőrzés alatt állt, és szinte lehetetlen volt átlépni. Két részét egy magas drótkerítés választotta el egymástól. A helyzet 1957-ben kezdett el normalizálódni, négy évvel a berlini fal felépítése előtt, amikor is először határátkelőket nyitottak meg, lehetőséget adva ezzel az embereknek a közlekedésre.
