Memoárjaink – az idő, mint a történetek színtere Az idő, mint egy láthatatlan szál, összeköti életünk pillanatait, emlékeinket és álmainkat. Minden egyes emlék, amelyet őrzünk, egy-egy apró darabja a saját történetünknek, és ezek a darabkák formálják a s
A visszaemlékezések írása azok privilégiuma, akiknek van mit felidézniük, és akiknek kognitív képességeik lehetővé teszik ezt a folyamatot. Egy 1981-ben készült interjúban Nagy Péter akadémikus rámutatott, hogy a memoárirodalom népszerűsége a XX. század második felében a világ bizonytalanságának és instabilitásának köszönhető. Ekkor már nem lehetett a dolgokat úgy átgondolni, ahogyan Balzac korában, így az emberek, beleértve az írókat is, sokkal inkább ragaszkodtak saját, egyedi élményeikhez. Ezt a tapasztalatot próbálják művészi formába önteni, hogy az olvasmányokkal összevetve érvényesíthessék azokat. Mindennapi szükségletünk van tehát a memoárokra, bár a szó mára inkább egyfajta értelmiségi környezetet idéz meg, ahol pipafüst és metszett kristálypoharak mellett komoly viták zajlanak.
Eszembe jut mindez, mert manapság újra népszerű az önéletrajzi írás, különösen a fiatalabb generáció körében. (Amíg még emlékek élénken élnek bennünk, érdemes megörökíteni őket...) Ha van ebben bármiféle kritika, az nem annyira a fiatal írókra vonatkozik, akik merészen papírra vetik tapasztalataikat, hanem inkább az idősebbekre, akik elkerülik a memoárírást. Ők inkább a továbbgondolhatatlan világot mesélik, ahelyett hogy őszinte, részletes vallomást tennének arról, miért alakultak úgy a dolgok, ahogy. Így a műfaj nem nyerhetne mélyebb jelentést, és csupán a fájdalmak felsorolásává silányulhatna, amelyeket a szerző húsz vagy huszonöt év alatt gyűjtött össze. Az emlékező "óriás" így csupán egy sörsátor méretű történetet próbálna feszíteni a társadalom feje fölé, anélkül, hogy valódi mélységet nyújtana az olvasónak.
