Milyen érzés lehet, amikor a gyermeked már nem ismer fel? Az a pillanat, amikor a kisgyermeked, akit mindig is ismertél, hirtelen idegenné válik számodra. Mintha egy különös álomban lennél, ahol a legkedvesebb emlékek és pillanatok homályba vesznek. Az a

A főszereplő, hogy hitelesen alakíthassa szerepét, japán nyelvet tanult meg a "A hiányzó részem" című francia-japán filmben. Ezzel a lépéssel nemcsak a karakteréhez, hanem egy olyan mély és összetett problémához is hozzájárul, amely sok szülő életét megnehezíti. A film célja, hogy rávilágítson erre a nehezen feldolgozható helyzetre, amely gyakran a figyelem és megértés hiányában marad. Kritikai szemszögből nézve a mozi erőteljesen provokálja a nézőt, hogy elgondolkodjon a társadalmi elvárások és a valóság közötti feszültségen.

A francia, de egyben az európai és az egyetemes filmtörténet egyik legemlékezetesebb és legmeghatóbb pillanata François Truffaut Négyszáz csapásának záróképsora. Antoine Doinel, akit a társadalom és a családja is már elítélt és megvetett, végső elkeseredésében megszökik a javítóintézetből. Futása során elér a vízpartra, arra a helyre, ahol végre szemtanúja lehet az óceán végtelen szépségének. E pillanatban Antoine számára minden más másodlagossá válik; nem érdekli, hogy a szökés következményeként még súlyosabb helyzetbe kerülhet, vagy hogy ezzel a lépéssel utolsó lehetőségeit is kockára teszi. Csak annyira vágyik, hogy egyszer végre láthassa a tengert.

Guillaume Senez akár akarva, akár akaratlanul mintha ezt a jelenetet idézné meg A hiányzó részem című, Japánban játszódó filmjével, még ha a téma nem is hasonlít Truffaut-éra. Ez a film egy jellegzetesen japán problémát tesz szélesebb körben ismertté - remélhetőleg már utólag. Japánban ugyanis a vitás esetekben egészen mostanáig nem ismerték el a szülők válása után a megosztott gyerekfelügyeletet: azt a szülőt, amelyik lényegében elrabolta a saját gyerekét a szülőtársa elől, nemhogy nem vonták emiatt felelősségre, de a bíróság rendre neki ítélte az egyedüli láthatás jogát. Így rengeteg japán szülő teljesen legálisan megtehette, hogy minden komolyabb indok nélkül évekre, akár tizennyolc évre elzárja volt házastársa elől a gyerekét. Csak plusz abszurditása az ügynek, hogy a másik félnek adott esetben ettől még kellett fizetnie a gyerektartást. "Hiszen tudja, mennyibe kerül egy gyerek iskoláztatása!" - mondja a hatóság embere a film főszereplőjének. "Biztosan tudnám, ha egyszer is találkozhattam volna vele az elmúlt kilenc évben." A törvény módosítását csak most fogadták el: 2026-tól lép majd érvénybe.

A film nem csupán egyetlen valós esemény ihletéséből született, hanem számos valóságból merítkező történet összegyúrásával jött létre, amelyet tovább súlyosbít a Japánnal gyakran összekapcsolt idegenellenesség. A történet középpontjában egy francia férfi áll, aki kizárólag azért maradt Japán földjén, hogy hátha egyszer viszontláthatja a lányát, akit egykoron elraboltak tőle. Az eltelt idő tükrében a férfinek egyre kevesebb indítéka marad arra, hogy ne vásárolja meg a repülőjegyét a hazaútra. Mégis, a szívében hordozott remény és a múltban gyökerező fájdalom miatt még mindig nem lép a döntő lépésre.

Csak egyetlen napra vágyik, hogy a lányával együtt lehessen. Nem érdekli, mi történik utána, nem számít, hogy el fogják-e távolítani az országból. Csak néhány órát szeretne a kislányával, hogy együtt élvezhessék a pillanatokat. Aztán jöhetnek a rendőrök, bármi is vár rájuk.

Már az ókori görögök is tudták, hogy nincs jobb drámai alapanyag annál, ha kétféle igazság áll egymással szemben, azaz nem egy hülye és egy okos, nem egy jogsértő és egy jogkövető, hanem az, ha a valóság mást jelent az egyik, és mást a másik félnek. Ettől az alapfelállástól olyan feszült végig A hiányzó részem. Az egyik fél az apa, aki a természet alapigazságát vallja: hogy egy szülőt nem lehet elszakítani a saját gyerekétől, és ha nincs valami igazán súlyos hátráltató tényező, a gyerek kell, hogy ismerhesse mindkét szülőjét. A másik fél a japán társadalom, amely pedig azt mondja: nincs mit értelmezgetni azon, ha egyszer valamit a törvény kimond, mert ha a törvény betűje úgy rendelkezik, akkor nincs egyfelől meg másfelől, márpedig a bíróság megállapította, hogy ez a kislány apa nélkül fog felnőni. (Tulajdonképpen az Antigoné alapfelállása ez: ott a természet törvénye, hogy minden elhunytnak jár a végtisztesség, a király törvénye pedig, hogy az árulót nem szabad eltemetni, így nem gonoszok és jók feszülnek egymásnak, hanem a törvényhez és a természethez hűségesek.)

Egy ilyen helyzet valóban szinte elviselhetetlen, és nem meglepő, hogy a filmben a hasonló sorsú szülők rendszeresen nyúlnak az alkoholhoz, míg némelyikükön az öngyilkosságra tett kísérletek nyomait is felfedezhetjük. Olyan érzés ez, mintha a legbanálisabb, legtermészetesebb igényedet próbálnád kifejezni, de a válasz helyett csupán a falra ütközöl, és a szavaid visszapattannak, mintha senki sem hallaná meg őket.

Beletörődni nem lehet. Tenni ellene nem lehet.

Nincs is szükség ennél tökéletesebb alapötletre egy olyan filmhez, amely a lélek mélyéig hatol. Ami valójában

olyan, mint egy szuperhősfilm ellentéte:

a főhősnek nemhogy nem szuperképességei vannak, hanem egyáltalán nincs semmilyen képessége semmire, ami fontos lenne neki az életben. Még másoknak sem igazán tud segíteni, hiába áll "segítőnek" az övéhez hasonló ügyekben: csak annyit tud elmondani, hogy "Hölgyem, tudom, hogy ez hihetetlen, de itt ez így megy, bele kell törődnie, és jobb, ha nem csinál jelenetet".

Természetesen, egy jó dráma nem születik csupán a semmiből; még az Antigoné vagy akár Csehov munkái is alapos megfontolás és mély érzelmek szülöttei – legalábbis a felszínen így tűnnek. Nyilvánvaló, hogy nem lenne film, ha a főszereplő kilenc évnyi, teljesen eredménytelen keresés után ne találkozna valamilyen módon a lányával. Ugyanakkor Guillaume Senez rendező mesterien bontogatja a történetet, ahogyan a főszereplő fokozatosan kezd ráébredni a valóságra – a felfedezés folyamata lassú és fájdalmas, éppen ezért nem is szeretnék többet elárulni a cselekményről, hogy ne rontsák el a nézők élményét: a forgalmazó által nyújtott összefoglaló is túl sok információt csepegtet.

A szerep kedvéért japánul is megtanuló Romain Duris a „Lakótársat keresünk” óta valóban kiábrándult apukává érett, vagy legalábbis mesterien alakítja ezt a karaktert. Ahogyan az utcákon sétál, az embernek az az érzése támad, hogy mindennek vége, vagy legalábbis elveszett minden, amiért érdemes lenne küzdeni. Duris-nak...

nemcsak az arca, de a lelke is szúrósan borostás már,

A film egy pillanata különösen emlékezetes, amikor a lány mosolya szinte belülről fakad. Emellett Mei Cirne-Masuki is lenyűgöző teljesítményt nyújt, mint az a gyerek, aki a nehéz sorsával küzdve zárkózottá válik. Ám mégis, váratlanul képes megnyílni, ezzel meglepetést okozva mindazoknak, akik körülötte vannak.

Ami igazán meglepő, az a film befejezése, amely egyáltalán nem rontja el az összképet. Egy ilyen érzékeny téma feldolgozása során ugyanis rendkívül nehéz elkerülni a giccs csapdáját - mint például a klasszikus "végül minden jóra fordul" vagy "a szív mindig tudja, mi a helyes" kliséket. Ugyanakkor egy teljesen lehangoló zárás - mint a tíz év börtön, anyagi csőd vagy egy öngyilkossági kísérlet - nyilvánvalóan elvenné a kedvünket attól, hogy valaha újra szóba hozzuk a filmet. Senez azonban mesterien megtalálja azt a befejezést, ami egyszerre megható és felemelő, anélkül, hogy bármi giccses elemet felvonultatna, ráadásul a film korábbi részével is teljes harmóniában van.

Tóth Árpáddal egyetértek: A hiányzó részem az útról a lélek mélységeit tükrözi. Arról szól, hogy akár több tízezer kilométer hosszú is lehet ez az ösvény, vagy akár csupán egy keskeny, alig észlelhető nyom - mégis, az is értékesebb, mint az üresség. Mert ez az út, legyen bármilyen formájú, hordozhatja mindazt a jelentőséget, ami nélkül az életünk elveszítené értelmét.