Sharon Stone továbbra is lenyűgöző, de a "Senki" második felvonását ő sem tudja megmenteni. A "Nobody 2" sajnos sablonos és könnyen feledésbe merülő alkotás lett. Kritikai véleményem szerint a film hiányzik az előző rész frissessége és eredetisége, így a

Ahogy egyre inkább elkerülöm az unalomig ismételt akciófilmeket, különösen a folytatásokat, vegyes érzésekkel ültem le a Senki 2 premier előtti vetítésére. Az első rész annyira frusztráló élményt nyújtott, hogy nem csoda, hogy a második rész előtt is tele voltam kétségekkel. De aztán eszembe jutott: végül is ott van Sharon Stone, úgyhogy miért ne nézném meg? Hát, sajnos nem vált be a dolog.

Bob Odenkirk valószínűtlen karrierje, amely a keményfiúk világába vezetett, tovább folytatódik ebben a viszonylag sablonos és könnyen felejthető folytatásban. Az első rész szórakoztató sikeréhez képest, amelyben Hutch-ot (Bob Odenkirk) ismerhettük meg – egy látszólag hétköznapi külvárosi apát, aki állandóan elfelejti, mikor kell kirakni a szemetet –, most újra középpontba kerül, hogy a semmiből verekedős jelenetekkel lepjön meg minket. A film izgalma és eredetisége sajnos kissé háttérbe szorul, ahogy a karakterek és a történet is a megszokott klisék mentén halad.

Már csak azért is az, mert nem is folytatás, hanem szinte ugyanaz, csak most vakációs környezetben, a családot egy picit az előtérbe tolva nézhetjük a vérpancsis jeleneteket.

Az indonéz akciófilm rendezője, Timo Tjahjanto újabb fejezetet hozott el, melynek forgatókönyvét az eredeti film írója, Derek Kolstad jegyzi. E folytatás nem mutatja az első rész történetmesélési merészségét, de az akciójelenetek száma továbbra is lenyűgöző. Hutch, a főszereplő, ezúttal is egy csapat brutális gazember célkeresztjébe kerül, akik végül az ő kezei alatt szinte macskaalomként végzik. Az első film emlékezetes része, amely egy buszon zajlott, úgy tűnik, a Nobody sorozat védjegyévé vált, egyedi vonzerejét képviselve.

A történet középpontjában Hutch áll, aki bérgyilkosként folytatja életét, miközben családja háttérbe szorul. Elhatározza, hogy egy különleges nyári vakációra viszi el szeretteit egy olyan helyre, amely tele van giccses vonásokkal: egy vízicsúszdával és apró, elbűvölő faházakkal. Ez az üdülőhely emlékezetes számára, hiszen gyerekként az apja – a Christopher Lloyd által megformált, szerethetően zsémbes nagypapa – már elvitte ide. A nyaralás során Hutch elkerülhetetlenül összetalálkozik a helyi alvilággal, ahol egy korrupt seriff (Colin Hanks) és a kíméletlen bűnözőfőnök, Lendina, akit Sharon Stone alakít, vár rá. A szórakoztató, de feszültséggel teli helyzetekben Hutchnak nemcsak a családját kell megvédenie, hanem saját magát is a múlt árnyaitól.

Colin Hanks, Tom Hanks fia, ismét csak keresgél a szerepével, mintha egy hatalmas árnyékban téblábolna - és nem könnyű lehet neki ez a helyzet.

A lényeg, hogy bár a hat az egy ellen összecsapások folytatódnak, a helyzet egyre különlegesebbé válik: egy hatalmas, háborús övezetté átalakuló vidámparkban zajlik a küzdelem, ahol a szórakozás és a harc izgalma keveredik.

Az a csodálkozás, hogy egy jellemzően komikus színész, mint Bob Odenkirk, John Wick szerepében tűnik fel egy akciófilmben, már eltűnt. Az írók nem bukkannak rá semmire, ami igazán felfrissíthetné a film dinamikáját és új izgalmakat hozhatna bele.

Az első film alapfeltevése, miszerint egy különleges képességekkel rendelkező férfit arra kényszerítenek, hogy azonnal belevágjon egy olyan munkába, és esetleg egy olyan házasságba is, amelyet gyűlöl, nem igazán reprodukálható, ezért a folytatásban Hutch Mansell (Odenkirk) teljes Jason Bourne-szerepben jelenik meg, amint rosszfiúkat küld "A borbélynak" (Colin Salmon), hogy kifizesse az adósságát, amelyet akkor halmozott fel, amikor az első film végén elégette az orosz maffia pénzét. Az az elképzelés, hogy Hutch munkamániája a hétköznapi munkájából átkerül az újraéledt titkosszolgálati munkájába, ugyanúgy szétszakítva Beccával (Connie Nielsen) kötött házasságát, elég jó kezdet.

Ha az első film egy szürke, átlagos ember kalandjairól szólt, aki váratlanul gyilkológéppé válik, akkor a folytatásban egy olyan gyilkológép története bontakozhatott volna ki, aki megpróbálja elsajátítani az átlagos élet fortélyait. Sajnos, ez a vágyott átalakulás nem teljesült.

Az a megközelítés, amely sikeres lehetett volna, ha Tjahjanto és csapata elkötelezik magukat mellette, azonban néhány akciójelenet annyira eltúlzott, hogy könnyen azt a benyomást kelti, mintha szándékosan nevetségesnek szánták volna őket. Itt nem csupán a kacsahajó fedélzetén zajló harcra célzok, ahol Hutch minden lehetséges tárgyat fegyverként használ fel, hanem általában véve az akciók túldramatizálására, ami inkább komikus hatást kelt, mintsem izgalmat.

A Senki életet lehelt egy klasszikus akciójelenetbe: a hétköznapi fickóba, aki mégsem annyira hétköznapi. A Senki 2 az első fejezet vége utáni összes lehetséges irányt megvizsgálja, de egyiket sem veszi figyelembe.

Van egy régi bölcsesség, ami szerint a filmeket úgy kell megítélni, ahogy azok a vásznon megjelennek, és nem csupán a képzelet szüleményeiként. Ez valóban így van. Ám ami az én gondolataimban él, az sokkal színesebb és izgalmasabb.