Snúr, snóbli, métázás – a pesti gyerekek világában ezek a szavak a játékok varázsát idézték fel. A grundokon, ahol a fű zöldje és a por egyaránt otthont adott a gyermeki lelkesedésnek, színes mesék születtek. Itt, a város zajától távol, a gyerekek szabado

Budapesten a 19. század végén, 20. század elején a grund a szabadidő központja volt,

Egy kis földterület terül el, melyet az egyik oldalról egy roskadozó kerítés ölel körül, míg másik oldalait impozáns házfalak emelkednek a magasba, mintha az ég felé nyújtózkodnának.

A Pál utcai fiúk lapjain keresztül ismerhetjük meg a grund fogalmát. De a grund nem csupán a Pál utcában létezett; a város különböző pontjain, jellemzően a nagyobb épületek között húzódó üres telkeken is otthonra lelt a gyerekek számára. Itt zajlottak a focimeccsek és a sokféle grundjáték, amelyek a fiatalok kedvenc időtöltésévé váltak. A grund szó maga német eredetű, és az üres, beépítetlen területekre utal. Molnár Ferenc szavaival élve, a pesti gyerekek számára ezek a grundok nem csupán játszóhelyek voltak; ez volt számukra a végtelen lehetőségek és a szabadság színtere, egyfajta sajátos alföld, ahol szárnyalhatott a képzeletük.

A grundjátékok, bár idővel vidéki területekre is eljutottak, eredetileg a városi fiatalok kedvelt időtöltésének számítottak. Ezek a grundok hosszú időn át biztosították ezen játékok fennmaradását és népszerűségét. Itt nemcsak a különféle játékokat sajátították el a gyerekek, hanem megtanulták a győzelem és a vereség valódi értelmét is. A grundon a szabályok tisztelete, a barátság és a kölcsönös megbecsülés alapvető értékekké váltak. Ráadásul sokan csak a házi feladatok elvégzése után kaptak engedélyt a szabad játékra, így a munka utáni pihenés értéke is nyilvánvalóvá vált számukra. A grund nem csupán a szórakozás helyszíne volt, hanem komoly karrierök kezdete is; a magyar futball ikonikus alakjai – mint Puskás Öcsi, Bozsik József vagy Farkas Jancsi – is itt formálódtak, a grundok szívében.

Molnár Ferenc regényéből is képet kapunk a grundjátékokról: háborúban szabad volt a lándzsavívás, homokbombázás, a szabályszerű birkózás, békeidőkben még verekedni is lehetett, és persze még számos más játékot űzni az alábbiak közül:

A méta egy különleges kislabdás csapatjáték volt Magyarországon, amely a 20. század elején még népszerűségnek örvendett, de később a feledés homályába merült. A játék dinamikája sokban hasonlított az amerikai baseball és az angol krikett különféle formáira: a támadó csapat egy levattával, vagyis métaütővel próbálta elütni a labdát, míg a védekező csapat, azaz a kapók, igyekeztek elkapni azt, lehetőleg még a levegőben. Amíg a támadók gyors futással igyekeztek pontot szerezni, a védekezők minden erejükkel a labda megfogására összpontosítottak. A métának több változata is létezett: az egyik legismertebb a hosszú méta (más néven longaméta vagy kifutós méta), amelyben a fő kellék egy rongylabda vagy szőrrel töltött stukklabda volt, és természetesen a levatta, amely körülbelül 50-60 cm hosszú bot. Ezen kívül volt a várméta, illetve a körméta vagy korberóta is, amelyek sajátos szabályaikkal és játékmenetükkel tűntek ki. A játékterület általában 20-60 méter hosszúságú volt, és a métavonalak kulcsszerepet játszottak, hiszen ezek mögött helyezkedtek el az ütők, készen arra, hogy megkezdjék a játékot.

Tömörkény Istvánnak köszönhetően érzékletes képet kaphatunk az egykori labdaütős gyerekjátékok hangulatáról:

Régebben, amikor a tavasz első jelei megérkeztek, vagy éppen egy ilyen enyhe téli időszakot éltünk át, mint amilyet most tapasztalunk, az utcák sárja lassan felszáradt, és a meleg napok közeledtét a gyerekek izgatott tevékenykedése jelezte. Előkeresték a fészer mélyéről a tavalyi dólét – ez a körülbelül 15 centiméter hosszú, két végén hegyes fadarab – és az ütőfát, majd felcsendült a kiáltás az utcán: „Egy a rugás, dólé, bicc!” Ha véletlenül nem akadt meg a tavalyi dólé, akkor új darabot faragtak a faaprító baltával, ügyelve arra, hogy jól hegyes legyen, hiszen így nagyobbat ugorhatott. Néha még az ablakokba is beleugrott, ami igencsak meglepte a járókelőket, akik szívből örültek a tavasz beköszöntének.

A gyerekek egy izgalmas játékot űztek, amelyben mindannyian sorra gurítottak egy-egy golyót. Az volt a cél, hogy eltaláljanak egy már a helyén lévő golyót, és akinek a lövése sikerült, az összes golyót magáénak tudhatta. A falnál már tizenöt golyó várakozott, közöttük két üveg is, ami különösen izgalmassá tette a versenyt. Ez a golyósdi a francia petanque szórakoztató változata volt, amelyet a budapesti gyerekek szívesen játszottak. A játék során a golyók széles skáláját használták, a nehéz vasgolyóktól kezdve az üveggolyókon át egészen az éretlen szilvákig. Különböző játékváltozatok léteztek: az egyikben mindenki egyenlő távolságra helyezte el a saját golyóit egy sorban, majd egy vonalat húztak tíz lépésnyire, ahonnan el kellett dobni a golyókat. A dobónak az volt a feladata, hogy megpróbálja eltalálni a saját golyóját; ha ez sikerült, újra dobhatott, és az eltalált golyót ki kellett venni a sorból. Ha viszont nem sikerült a célzás, az eldobott golyót a földön kellett hagyni. A játék addig folytatódott, míg maradtak céltáblák, és ha elfogytak a golyók, az nyert, akinek a legtöbb maradt. Egy másik változatban a gyerekek egy lyukba próbálták gurítani a golyókat egy méteres távolságból. Ha valaki nem tudta eltalálni a lyukat, a golyó a földön maradt, és azt az szedhette össze, aki sikeresen bejuttatta a sajátját a céltáblába. A verseny szelleme és a barátságos rivalizálás mindig is izgalmas pillanatokat hozott a játék során.

A nemzetes, vagy más néven nemzeteske, egy izgalmas labdajáték volt, amelyben minden résztvevő kiválasztott magának egy nemzetet. A játék kezdetén a labdát egy mélyedésbe helyezték, majd a játékosok körbeálltak, készen arra, hogy gyorsan elrugaszkodjanak. A játékvezető minden alkalommal bejelentette az egyik nemzet nevét, mondjuk: "Most pedig jöjjön a híres Magyarország!" Ekkor az a játékos, aki ezt a nevet hallotta, azonnal felkapta a labdát, és megpróbált eltalálni valakit a többiek közül, akik addigra már szétszaladtak. Ha a dobás sikerült, a megcélozott játékos rossz pontot kapott a játékvezetőtől, míg ha a dobó nem talált el senkit, akkor ő maga kapott egy rovást. A cél az volt, hogy elkerüljék a három rovás büntetést, mert aki ezt a határt átlépte, az kiesett a játékból. A végén az utolsó játékos maradt a győztes, ő pedig a következő körben a játékvezető szerepét tölthette be. A játék tehát nemcsak ügyességet, hanem stratégiát is igényelt, hiszen a résztvevőknek mindig figyelniük kellett a többiek mozgására, miközben próbálták megvédeni magukat a dobásoktól.

A grundon a katonai fegyelem szigorú volt, a Pál utcai fiúk pedig gyakran játszottak katonásdit. Mindannyian rangot viseltek, ami meghatározta, hogyan kommunikáltak egymással a játék során; a rangsor szerint voltak hadnagyok, közlegények, kapitányok, sőt háború idején akár tábornokok is. A Füvészkert pedig igazi bázisként szolgált a nagyfiúk számára; dárdákkal, lámpásokkal és őrséggel védték a hidat, készen állva bármilyen kihívásra.

Négy-öt különálló erőd állt a grundon, mindegyiknek megvolt a maga kapitánya. Itt voltak a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok – ez alkotta a hadsereg magját. A közlegény szerepe viszont egyedüli volt, fájdalom és szenvedés nélkül. Az egész grundon egyetlen közlegénynek adtak parancsot a kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok, egyetlen fiút terheltek a feladatok súlyával, és őt sújtották a kihágásokért járó büntetésekkel is. Talán nem meglepő, hogy ez az egyedüli közlegény Nemecsek volt, a kis szőke fiú. A kapitányok, főhadnagyok és hadnagyok csak barátságosan üdvözölték egymást a grundon, még ha naponta százszor is találkoztak. Valószínűleg ez a dinamika nemcsak a regényben, hanem a való élet grundjain is hasonlóképpen zajlott.

A snóbli egy izgalmas, tippelős és blöffölős játék, amely eredetileg a grundokon bontogatta szárnyait. A játékhoz babszemeket vagy más magokat használtak, de kreatívan lehetett játszani kettétört gyufaszállal vagy érmével is – lényeg, hogy a játékosok kezében három darab elférjen. Minden résztvevő egyenlő számú maggal indított, majd a választott mennyiséget titokban a markába rejtette. A cél az volt, hogy kiderítsék, az összes kivett mag száma páros vagy páratlan, vagy a nehézített verzióban maguk számát tippeljék meg. Akinek sikerült eltalálnia, az extra magot kapott, és a győztes az lett, aki a legtöbb magot gyűjtötte össze. Ahogy telt az idő, a snóbli a grundok világából a kocsmákba költözött, ahol annyira népszerűvé vált, hogy sok helyen még a játéknak is betiltották.

A rabló-pandúr játék a betyárvilágot, a szegénylegényeket és az őket üldöző pandúrokat idézte meg. A játszók két csapatot alakítottak, egyikben voltak a pandúrok (csendőrök), a másikban a rablók. Közös jelet választottak (kendő, sapka stb.), kijelöltek egy bírót, aki ellenőrizte a játék menetét, és általában kijelölték a börtön helyét és azt a játékteret is, ahol a rablók elbújhattak. Miután a rablók elbújtak, a pandúrok a keresésükre indultak, ha pedig megérintettek valakit, az onnantól fogolynak számított. A bíró a fogolyra rátette a pandúrok jelét, innentől kezdve az ő csapatuk száma nőtt. Ha az elfogott rablónak sikerült elterelnie az őr figyelmét, megszökhetett a börtönből. A rablók is foghattak pandúrt: ha legalább kétszer annyian voltak, mint ellenfeleik, és váratlanul lepték meg a pandúrt. "Egy pandúrral kevesebb" - kellett ilyenkor kiáltaniuk. A játék addig tartott, míg az összes rablót el nem fogták.

A snúr hazárd jellegű nyerőjáték volt, pénzre ment: a pénzt megpöccintették, és ha a másik oldalára fordult, megnyerte a játékos. Egy változata szerint a pénzt a lyuk vagy vonal, palánk alja felé kellett dobni. Akinek az érméje ehhez legközelebb esett, összeszedte az összes pénzt, és megrázta, majd fej vagy írás szerint a pénznek egy részét elnyerte. Hasonló módon ment a gombozás is, amely falun és városban egyaránt kedvelt játék volt. A Blaha Lujza teret még ma is használják snúrpályaként, és bár fillérekkel ma már nem, húszforintosokkal még mindig játszható.

Természetesen, itt van egy egyedi változata a "Források:" kifejezésnek: "Információs alapok:"

Borítókép: Hartyányi Norbert - Budapest Szerelme Ez a lenyűgöző fotó Hartyányi Norbert művészi látásmódját tükrözi, bemutatva Budapest varázslatos szépségét és pezsgő életét. A város ikonikus látképe egyedi perspektívából ragadja meg azokat a pillanatokat, amelyek mindannyiunk szívét megdobogtatják. Budapest, a Duna gyöngyszeme, mindig is inspiráló volt a művészek számára, és Norbert képe tökéletesen visszaadja ezt az érzést.