Szabó Róbert: Vizelet újrahasznosítása, sörhab csodák és Erős Pista - az űrállomás mindennapjai Az űr mélységeiben, ahol a gravitáció törvényei másképp érvényesülnek, Szabó Róbert merész és innovatív ötletekkel állt elő. A jövő űrállomásain nem csupán a
Elgondolkodtató, hogy Kapu Tiborék startját többször is el kellett halasztani. De vajon miből szerzik a vizet az űrállomáson? Hány ember tartózkodik jelenleg az űrben? Meddig maradhatnak biztonságban az űrhajósok a világűrben? Milyen előnyökkel jár Magyarország számára a legújabb űrmisszió? És mi a helyzet a sörivással a kilövés után – engedélyezett ez az űrhajósoknak? Ilyen izgalmas témákról és a csillagászat gyakorlati jelentőségéről is beszélt Szabó Róbert, a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont Csillagászati Intézetének igazgatója az InfoRádió Aréna című műsorában.
Közép-európai idő szerint június 26-án, 12.31-kor csatlakozott a Nemzetközi Űrállomáshoz az Axiom-4 küldetés legénysége, amelyben Kapu Tibor, a magyar űrhajós is megtalálható volt, mindezt a Dragon űrhajó szállította. Az indítás után tehát 28 órát kellett várni a csatlakozásra. De miért van szükség ennyi időre, amikor a kertemből, tiszta időben, szabad szemmel is látható a Nemzetközi Űrállomás? A válasz a bonyolult űrtechnológia és a precíziós manőverezés világában rejlik. A Dragon űrhajónak nemcsak a Föld körüli pályára kell állnia, hanem pontosan kell megközelítenie az Űrállomást is. Ez a folyamat több órás előkészületeket és különböző fázisokat igényel, hogy a csatlakozás biztonságosan és zökkenőmentesen történhessen. Az űrhajósok és a földi irányítás folyamatosan figyelik a környezeti feltételeket, és a legapróbb részletekre is odafigyelnek, hogy minden rendben menjen. Így a 28 óra nemcsak az utazás időtartama, hanem a precíziós műveletek és biztonsági intézkedések figyelembevételének is a következménye.
Valóban alig 400 kilométerre van a fejünk felett az űrállomás.
Igen, de hihetetlen nagy sebességgel halad, tizenhatszor megkerüli a Földet egy nap alatt. Vagyis Kapu Tiboréknak tizenhatszor van napfelkelte és naplemente, 28 ezer kilométer per órával száguldanak fönt. Ezt a sebességet először is fel kellett vennie az utánuk küldött Axiom-4 missziónak, majd pedig úgy kell manőverezni, hogy szépen lassan utolérje az űrállomást, utána pedig le is fékezzen, vagy felvegye azt a sebességet, amikor a két űreszköz nagyon jól megközelíti egymást. Előbb már csak néhány méter per szekundum, aztán meg centiméter per szekundum a sebességkülönbség, hiszen nagyon pontosan kell összeérintkezni, biztos, hogy nem kemény landolást szeretnénk, akkor mindenféle sérülések és problémák lennének. Ehhez kell az az idő, hogy felvegye, többszöri pályamódosítással, az űrhajó az űrállomás sebességét, utolérje, és aztán a dokkolás megtörténhessen.
Képzeld el, hogy a Nemzetközi Űrállomás lassan kering a Föld körül, mint egy csillogó gyöngyszem az éjszakai égbolton. Ekkor egy űrhajó startol el a Föld felszínéről, és fokozatosan egyre gyorsabbá válik, mint egy rakéta, amely a határokat feszegeti. Ahogy az űrhajó egyre közelebb kerül az Űrállomáshoz, a sebessége nő, míg végül, mintha az univerzumban minden megállna egy pillanatra, a két jármű találkozik, és egy varázslatos, szinte mágikus pillanatban összecuppan.
A tér és idő dimenzióiban valóban elkerülhetetlen, hogy a két űrhajó találkozzon, és mindez a megfelelő sebességgel történjen meg. Elképzelhető, hogy az űrhajósok csak integetnének egymásnak, miközben elsuhannak az űrállomás mellett, de ez csupán egy látványos pillanat lenne, ami nem elegendő a sikeres átszálláshoz. Első lépésként a pályamódosítások sorozatára van szükség, ahol az egyik űrhajó kezdetben talán egy kicsit gyorsabb tempóban halad, hogy elérje a kívánt sebességet. Ezt követően fokozatosan közelít a másikhoz, és ebben az összhangban eltöltött órák kulcsszerepet játszanak. A cél az, hogy mindkét jármű ugyanarra a pályára kerüljön, ahol aztán precízen tudják egymást megközelíteni. Amikor a megfelelő távolságra érkeznek, már csupán apró pályakorrekciókra van szükségük, amiket kis fúvókák segítségével végeznek el. Így képesek finoman, szinte tapintatosan érintkezni ezekkel a rendkívül költséges és technológiailag fejlett űreszközökkel. Az együttműködés és a precizitás itt kulcsszerepet játszik, hiszen minden mozdulatnak pontosan kell illeszkednie a másikhoz a sikeres találkozás érdekében.
Milyen technika kell ahhoz, hogy ez a két nagy tömeg anélkül érintkezzen össze, hogy ellökné a másikat? Ha ellöki, akkor az pályamódosítás.
Évtizedek kitartó munkájának eredményeként sikerült létrehozniuk ezt a bonyolult rendszert. Ha visszatekintünk a történelem lapjaira, láthatjuk, hogy az amerikaiak és a szovjetek párhuzamosan, de mégis külön utakon járták be ezt az utat. Különösen figyelemre méltó esemény volt, amikor egy amerikai űrhajó sikeresen összekapcsolódott egy szovjet űrmodullal. Az űrben való navigáció rendkívüli precizitást igényel; a kulcs a két jármű közötti relatív sebesség pontos beállítása. Ahhoz, hogy a két űreszköz zökkenőmentesen összeérjen, lényeges, hogy azonos pályát és sebességet vegyenek fel, és a végén csupán apró korrekciókkal érjék el a sikeres csatlakozást. A sebesség eltérése komoly következményekkel járhat, hasonlóan ahhoz, ahogyan az autópályán is fontos, hogy megfelelő relatív sebességgel közelítsük meg a előttünk haladót. Az űrben és az autópályán is elkerülendő a túlzott száguldozás, hiszen a következmények sokszoros hatással bírnak. A fizika törvényeivel nem lehet játszani; nekünk, mint embereknek, alkalmazkodnunk kell ezekhez a szabályokhoz, éppúgy, ahogy az űrhajósok is teszik a mindennapi munkájuk során.
Az űrhajósok ilyenkor végzik a feladatukat? Ez a folyamat teljesen automatikus, és minden a számítógépek irányítása alatt áll?
Manapság szinte minden folyamat számítógépesített és automatizált, így már csak vészhelyzetben van szükség arra, hogy beavatkozzunk a dokkolási eljárásba. A gépek ma már olyan precizitással végzik el ezeket a feladatokat, amelyre az emberi kéz már nem képes.
A képeken egy igazán lenyűgöző űrruha tűnik fel, amely szinte úgy néz ki, mintha egy neves divattervező álmodta volna meg. Tökéletesen illeszkedik a viselőjére, ami egészen új dimenziót ad az űrutazás fogalmának. Korábban a kényelmetlen, hatalmas életfenntartó dobozokkal rendelkező űrhajósok látványa volt a megszokott, akik nehézkesen mozogtak az űrben. Miért is lett ez a fejlődés ennyire drámai? Talán az űrkutatás új irányvonalai, a technológiai újítások, vagy éppen a stílus és a funkció összehangolása teszi lehetővé, hogy az űrhajósok most már nemcsak bátorságukkal, hanem megjelenésükkel is kitűnjenek az űr végtelenjében.
Meg kell különböztetni azt, amikor ténylegesen az űrhajósnak önmagát is el kell tudnia látni, mondjuk egy űrsétánál, vagy amikor a Holdra szálltak. Az égett be, szerintem, a legtöbbünk retinájába, hogy a Holdon ugrálnak, a földi gravitáció egyhatodával. Akkor tényleg rajtuk kell lenni az oxigénpalacknak is, és hermetikusan zárt űrruhát kell viselniük, ahogy az amerikai űrhajósok ugráltak a Hold felszínén. De amikor a Nemzetközi Űrállomáson dolgoznak, vagy amikor a Dragonnal a Cape Canaveralből pályára álltak és felbocsátották őket, nem ez volt a helyzet. Nem az űrbeli körülményeknek voltak kitéve. Még oxigén is van mind az űrállomáson, mind a Dragon kapszulában, valójában egyfajta vészhelyzetre kell csak felkészülni, jó esetben nem kell kilépniük az űrbe. Ez nem is történt meg, hál' Istennek. Valójában egy elsődleges védvonal az, ami most rajtuk van az űrállomáson is, meg a Dragon kapszulában is. Ha valami vészhelyzet történik, lecsökken a nyomás, vagy az oxigén mennyisége lecsökken, akkor kell megvédenie ennek a ruhának az elsődleges hatásoktól az űrhajósokat. Valójában dolgoznak a Nemzetközi Űrállomáson, ott van oxigén, az más kérdés, hogy hogyan lehet előállítani. A nyomás is a földi körülményeknek megfelelő, a gravitáció hiányzik, ezt a hatást nem érzik a súlytalansági állapotban, de nekik dolgozni kell, finom műszereket is kell kalibrálni, kísérleteket végeznek el, és így tovább.
Az űrállomás belső terében számos éles kiugró rész és lógó vezeték található, ami igencsak megnehezíti a közlekedést. Kérdem én, miért nem viselnek munkavédelmi sisakot az ott tartózkodók? Hiszen ha valaki elrugaszkodik, a súlytalanság miatt szinte megállíthatatlanul száguld, és előbb-utóbb biztosan valaminek nekicsapódik.
Ez jó kérdés. Nem tudom, biztos, hogy vannak munkavédelmi előírások az űrállomáson is. Én láttam egy képet a kínai űrállomásról, Kínának saját űrállomása van, mintha minden egy kicsit nagyobb rendben lenne, patyolat módon vannak még a vezetékek is elrakva, ott mintha kevesebb lenne a kiszögellés. Nem tudom, miért van ez. Lehet, hogy a Nemzetközi Űrállomást túl sok nemzet tette össze, nagyon sok modulból áll, éveken keresztül épült, most már majdnem harmadik évtizede van. Nem mai technológia. Lehet, hogy nem egészen úgy tervezték. Az nem baj, ha kiszögellések vannak, kapaszkodók is kellenek, tulajdonképpen így tudnak mozogni, nem csak az űrállomás faláról rúgják el magukat, hanem szépen kapaszkodva, kezüket is használva tudnak az űrhajóban, illetve a Nemzetközi Űrállomáson közlekedni. Ez nagyon érdekes, egy VR-szemüveggel éppen néhány héttel ezelőtt volt alkalmam kipróbálni, nagyon élethű volt. Az ember el is szédül egy pillanatra, nekem is a kezemmel kellett virtuálisan mozognom, így tudtam előrehaladni a virtuális térben. Aki teheti, mindenkinek javaslom, hogy próbálja ki, nagyon izgalmas lehetőség.
Jelenleg négy új taggal bővült a legénység a Nemzetközi Űrállomáson, ami felveti a kérdést: hogyan számoljuk ki, hogy mennyi oxigénre van szükségük? Itt az irodában, ha csak egy kicsit is romlik a levegő minősége, azonnal forradalmi hangulat kerekedik, és mindenki az ablaknyitásért kiált. Az űrben viszont ez nem opció.
Igen, pontosan így van. Az oxigén és a víz nem áll rendelkezésre végtelen mennyiségben. Az oxigén előállítása különféle módszerekkel történik, például vízbontással vagy más kémiai reakciókkal. A víz esetében pedig két fő forrást használnak: egyrészt a Földről szállítanak fel vizet, másrészt a szennyvízből nyerik vissza, amelyet alaposan megtisztítanak, hogy iható és biztonságos legyen. Fontos, hogy pontosan kiszámolják, hány embernek szükséges élelmiszert, vizet és oxigént biztosítani. Rendszeres rakományok indulnak az űrbe, beleértve olyan teherűrhajókat is, amelyek nem emberes küldetések. Ezen szállítmányok között víz és élelmiszer is található. Emlékezetes, hogy volt egy időszak, amikor nem volt elegendő szállítási kapacitás; a SpaceX még nem működött, és az űrsikló programot is leállították, így a Nemzetközi Űrállomás orosz űrhajókra volt utalva, melyek egyedül tudtak rakományt szállítani. Egy tucat ember ellátása néhány hétig megoldható, de a kulcs az állandó utánpótlás és a berendezések megbízhatósága. Persze, van néhány tartalékberendezés is a rendszerben. Előfordult már, hogy az oxigént előállító berendezéssel problémák merültek fel, ilyenkor vészforgatókönyvek lépnek életbe. Az elmúlt csaknem 30 évben még nem volt példa arra, hogy ki kellett volna üríteni az űrállomást egy vészhelyzet miatt; mindig sikerült megoldani a problémákat, és valamilyen tartalékrendszert üzembe helyezni. Az űrhajósok is részesültek képzésben, bár nem mindenki szakértő az összes részlet terén. Nincs külön karbantartó űrhajós, így a problémás területek megoldására a csapat együttműködik. Ha egy alkatrész nem működik, a következő küldetés során a tartalékot a megfelelő űrhajósok hozzák fel.
Van mentőcsónak a Nemzetközi Űrállomáson? Filmekben gyakran láthatjuk, hogy Ripley hadnagy, amikor az idegenek mindent elfoglaltak, beugrik a mentőhajójába, ami leválik, és ő így jut haza. Viszont eddig nem találkoztam olyan információval, ami arról szólna, hogy a Nemzetközi Űrállomáson rendelkeznének egy kifejezetten a vészhelyzetekre fenntartott űrhajóval, amivel az űrhajósok biztonságosan el tudnának távozni, ha baj történik.
Én is úgy vélem, hogy ilyesmi nem létezik. Az biztos, hogy a dokkolóhelyek száma jelentős, hiszen legalább 4-5 különböző űrhajó képes egyszerre dokkolni, és valószínű, hogy ezek az űrhajók folyamatosan ott tartózkodnak. Tudomásom szerint az a jármű, amivel Kapu Tiborék felemelkedtek, ott van, de vészhelyzet esetén nem valószínű, hogy mind a 11 űrhajóst le tudják hozni. Négyen kényelmesen elférnek benne, a kabin nem olyan szűk, mint amit a korábbi űrutazások során tapasztaltunk, például a szovjet időszakban. Persze, utána még van lehetőség kicsit lebegni, ami segít a kényelmetlenségek enyhítésében. Nagy szükség esetén talán hét embert sikerülhet lehozni, de a tizenegy személyes evakuálás már kérdéses. Ha van néhány napjuk vagy akár hetük, elképzelhető, hogy egy SpaceX küldetés be tud segíteni. A tudományos-fantasztikus történetekben mindig találkozunk valamilyen mentőakcióval, és itt is hasonló a helyzet. Ha valóban nagy a baj, valószínűleg megpróbálják majd kimenteni az embereket, de az sem volt óriási tragédia, hogy azok a két ember hónapokig ott ragadtak, hiszen műszaki problémák miatt nem tudták őket az űrállomásról hazajuttatni. Ott nem az oxigén, víz vagy élelmiszer hiánya volt a gond, hanem egyszerűen a leszállás lehetetlensége. A hosszú űrutazások már komoly hatással vannak az emberi szervezetre. A kéthetes utazás is megterhelő, de a több hónapos már különösen megviseli a testet és a lelket egyaránt.
Mikor válik egy misszióindítás valóban tervezhetővé? Kapu Tibor és csapata esetében is többször tapasztalták a csúszásokat. Az ember könnyen elgondolkodik: ha a saját autója hatodik próbálkozásra indul be, miután öt alkalommal valami hiba lépett fel, valószínűleg nem lesz bátorsága újra nekivágni az útnak ezzel a járgánnyal. Ezzel szemben ők bátran nekivágtak, és végül sikeresen eljutottak a céljukhoz.
Az analógia némileg sántít. Az űrutazás még mindig veszélyes vállalkozás, és messze nem rutinszerű. Más megközelítést igényel, mint például egy autó tuningolása otthon. Képzeljünk inkább el egy Forma-1-es csapatot, ahol a világ legkiválóbb szakemberei folyamatosan figyelemmel kísérik az autót. Ha ők azt mondják, hogy az űrhajó készen áll a startra, akkor az valóban indulhat. Én csillagász vagyok, és már számos űrtávcső fellövését végigkísértem, így számomra nem volt meglepő a James Webb űrtávcső esetében tapasztalt évtizedes csúszás. Az ilyen késlekedések teljesen a pakliban vannak, hiszen emberi életekről van szó, és minden alrendszernek egyszerre, hibátlanul kell működnie. Még egyetlen hiba is elegendő ahhoz, hogy meghiúsuljon egy űrmisszió. Ha például letörne a visszapillantó tükör az autómon, még mindig el tudnék jutni A-ból B-be, de egy űrhajó esetében ez lehetetlen. Az űrhajóknak rengeteg alrendszere van, és ha valaki emlékszik a Holdra szállásra vagy más űrkilövésekre, akkor tudja, hogy egy hatalmas teremben sok szakember dolgozik együtt, mindannyian egy-egy alrendszerért felelnek, a kommunikációtól kezdve az üzemanyagtartályon át a létfenntartó rendszerekig és az időjárásig. Számtalan alrendszerről beszélünk, és az igazi csoda, hogy egyáltalán elindul a rakéta. Amikor beállítják a startidőt és megkezdődik a visszaszámlálás, a legutolsó másodpercig bárhol felléphet hiba, ami leállíthatja a kilövést. Itt bizony türelemre van szükség. Az űrhajósokat is felkészítik erre; biztosan izgultak, és várták a felbocsátást, de a biztonság mindennél fontosabb. Az űrállomás esetében is voltak nehézségek, és meg kellett várniuk, amíg mindenhol zöld jelzést kapnak. Ez nem olyan frusztráló, mint amikor valaki nem jut el a munkába, mert itt emberi életekről van szó, nem beszélve arról, hogy sok ember évekig tartó munkája és jelentős pénzbeli befektetése áll a háttérben.
Felkészítik vajon az űrhajósokat arra, hogy a Földön egy körforgásos gazdaság működik? Olyan, mintha azt mondanák, hogy Jevgenyij este eleget ivott, különben nekem nem marad más, mint a teázás lehetősége?
Talán nem olyan drámai a helyzet, de kétségtelen, hogy erről van szó. Még az utolsó verejtékcseppeket és a vizeletet is összegyűjtik, hogy újra hasznosítsák őket. Nagyon szigorú szabályok vonatkoznak arra, hogy mennyit kell fogyasztaniuk, mennyit kell inniuk és mennyit kell mozogniuk. Teljesen felkészültek erre, és tudják, hogy egymásra és a körülményekre támaszkodnak; itt minden hiba végzetes következményekkel járhat, amit már a felkészülés kezdetén beléjük sulykolnak.
Mennyire szokás szorosra tervezni egy űrhajós napirendjét? Nincs két egyforma ember, nem biztos, hogy az űrbeli körülményekre mindenki ugyanúgy reagál. Van, aki azt mondja, hogy én most egy kicsit ki vagyok készülve, még egy fél órát kérek. Lazára tervezik bele az alkalmazkodási képességet is, vagy ennek addigra sztenderdnek kell lenni mindenkinél, hogy amikor ott van, mert 12.00-kor bele kell vágni az első kísérletbe?
Nem vagyok biztos benne, hogy mennyi rugalmasság férhet bele a programba, de az biztos, hogy az időbeosztás szigorú, és az űrhajósok napirendje ötperces blokkokra van osztva. A pihenés nem elhanyagolható, hiszen fontos, hogy a legénység kipihent legyen. Ha valaki hosszabb ideig tartózkodik az űrben, átmeneti zavarok léphetnek fel. Elég csak arra gondolni, hogy a súlytalanság állapotában a szívünk továbbra is próbálja pumpálni a vért, miközben a folyadékok a felsőtestbe, főként a fejünkbe vándorolnak. Kapu Tibor is megjegyezte, hogy "fel vagyok puffadva, a fejem meg van duzzadva." Az ilyen hatások általában néhány nap alatt normalizálódnak, és a szív is alkalmazkodik, megtanulja, hogy nem szükséges annyira erőteljesen dolgoznia. Bár van néhány nap az alkalmazkodásra, tudom, hogy Kapu Tibornak rendkívül szoros tudományos programot kell teljesítenie, amelyben a 60 kísérletből több mint 25 magyar vonatkozású. Ezt részben egyedül, részben pedig űrhajóstársai segítségével fogja végrehajtani. A program mozdulatról mozdulatra, percről percre ki van dolgozva, de a pihenésre is jut idő: akár a családtagjaikkal is beszélhetnek, vagy éppen a miniszterelnökkel folytathatnak eszmecserét. Van lehetőség fényképezésre és egy kis kikapcsolódásra is, de amikor munkáról van szó, azt pontosan, az előre meghatározott ötperces blokkokban végzik.
A tervezett időtartam tizennégy vagy huszonegy nap lehet, ami között egy hét eltérés található. De miért van ez a különbség?
Minden egyes körülménynek tökéletesen össze kell állnia ahhoz, hogy az űrhajósok sikeresen visszatérhessenek, és minden alrendszernek zöld fényt kell adnia. Tudomásom szerint a küldetés általában körülbelül két hétig tart, és természetesen van egy biztonsági tartalék is. Visszatéréskor azonban a helyzet már sokkal szorosabb, hiszen fölfelé haladva a Földön minden ellenőrizhető, és a start lemondása is lehetséges. Visszafelé viszont a lehetőségek korlátozottabbak, hiszen ott már nincs idő nagyobb javításokra. Már a startnál elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk az űrhajó műszaki állapotával, hogy biztosak legyünk abban, hogy képes visszatérni. Emlékezhetünk a problémákra, amelyek az űrsikló visszatérésekor merültek fel – ez is egy kockázatos folyamat. Az űrrepülésben, akárcsak a repülőutazás során, a fel- és a leszállás a legkritikusabb pillanatok.
Hogyan állnak össze a kísérletek? Lehet pályázni, mint a nagy hadronütköztetőben a gépidőre?
Tulajdonképpen erről van szó. A magyar kísérletek kapcsán a hazai kutatóintézetek, egyetemek és vállalatok lehetőséget kaptak arra, hogy részt vegyenek az űrben végzendő kísérletekben. A pályázati anyag rendkívül gazdag volt, számos izgalmas projektet vonultatott fel. Az űrélettani és orvosdiagnosztikai kísérletektől kezdve a biológiai, anyagtudományi, gyógyszertechnológiai, valamint fizikai és a földi légkörrel kapcsolatos vizsgálatok is szerepeltek a kiválasztottak között. Ezeket a kísérleteket bár címkézhetjük, ennél sokkal többről van szó, hiszen Kapu Tibor középiskolai fizikai kísérleteket is tervez, amelyeket a Földön, a megfelelő körülmények között hajtanak végre, amennyire csak lehetséges. Ezen kívül tudományos ismeretterjesztő eseményekre is sor kerül, és úgy értesültem, Kapu Tibor iskolásokkal is szeretne találkozni. Egy különleges videofelvételt készít, amelyben körbejárja a Nemzetközi Űrállomást, hogy bemutassa, hogyan néz ki belülről, és milyen körülmények között dolgozott. Ennek a projektnek fontos figyelemfelkeltő szerepe van, hiszen nemcsak büszkeség forrása számunkra, hanem a természettudományos gondolkodás népszerűsítésére is nagy hangsúlyt fektet.
De mi értelme ennek a kérdésnek? Soha nem találkoztam olyan gyerekkel, aki, ha megkérdezik tőle, hogy szeretne-e űrhajós lenni, azt válaszolta volna, hogy "nem, köszönöm". Ez a szakma, ha szabad így kifejeznem magam, olyan, amit magától értetődően vonzónak tartanak. Ki ne álmodna arról, hogy az űrben kalandozzon?
Valóban, 45 év elteltével végre lehetőség nyílt arra, hogy egy magyar ember elérje ezt az álmot, amit sokan talán sosem hittek volna, hogy valósággá válhat. De itt van, egy nyíregyházi fiatalember, egy gépészmérnök, aki mindössze 33 évesen a Nemzetközi Űrállomáson végzi a kísérleteit, 400 kilométerrel a földfelszín felett, miközben csodálja a Föld csodáit. Ennek az eseménynek hatalmas üzenete van. Én csillagász vagyok, ami sokak vágyálma, és úgy érzem, hogy rendkívül szerencsés vagyok, hogy ebben a területen dolgozhatok. Valószínű, hogy Kapu Tibor is hasonlóan érez. Az űrhajózás, a csillagászat és a világűr csodái mellett fontos, hogy a fizikai gondolkodásmód, a kísérletezés, valamint a biológiai kíváncsiság is középpontban álljon. Alapvető, hogy nyitott szemmel és kíváncsian forduljunk a minket körülvevő világ felé. Jelenleg 25-30 kísérlet zajlik az űrben, amelyek rávilágítanak arra, mennyire fontos, hogy megértsük, hogyan működik a világunk. Ezt a megértést nem pótolhatja a mesterséges intelligencia. Mindig lenyűgözött ez a világ, és szeretném, ha mások is átélhetnék ezt a csodát. A XXI. században, a mesterséges intelligencia és a közösségi média világában nem minden gyermek kap lehetőséget arra, hogy kielégítse kíváncsiságát, vagy felfedezze a természetet, például távcső vagy mikroszkóp segítségével. A jövő szempontjából elengedhetetlen, hogy megértsük, hogyan működik a mobiltelefonunk, az autónk, sőt, akár a mesterséges intelligencia vagy a számítógép is.
A fenti kísérletek célja, hogy végleges eredményekre jussanak, vagy esetleg ez csupán egy olyan fázis, amelyhez az űrbeli mikrogravitáció szükséges, és a további kutatásokat majd a Földön kell folytatni? Talán a két szakasz együtt alkotja a teljes képet?
Mindkét típusú kísérletre találhatunk példákat. Léteznek olyan kutatások, amelyek szinte folyamatos kapcsolatban állnak a Földdel, elég csak arra gondolni, hogy Kapu Tibor testén számos érzékelő működik, amelyek valós időben továbbítják az orvosok számára a Földön megfigyelt adatokat. Emellett vannak biológiai minták is, mint például muslicák és paprikamagok, amelyek később kikelnek. Ezeket a mintákat a kozmikus sugárzás hatásainak vizsgálatára használják, hogy megértsük, hogyan reagálnak az élő szövetek a űrbeli környezetre. Egyes minták visszatérnek a Földre, ahol további részletes elemzéseknek vetik alá őket. Továbbá, léteznek olyan anyagtudományi és gyógyszertudományi kísérletek is, amelyeket kizárólag a súlytalanság állapotában lehet végrehajtani, ezekről pedig felvételek készülnek, vagy részletes jegyzőkönyvek dokumentálják az eredményeket.
Az élettudományi vagy növénytudományi kísérletek végrehajtása kulcsfontosságú lehet, amikor a Földről való elutazásra készülünk. A jövő űrmissziók során elengedhetetlen, hogy megértsük, hogyan viselkednek az élő szervezetek és növények a mikrogravitációs környezetben. Elképzelhetetlen, hogy olyan gyógyszereket fejlesszünk ki, amelyek nemcsak a Földi gravitációval, hanem a súlytalansággal is meg kell, hogy birkózzanak. Hiszen az űrben a testünk és a sejtek működése teljesen másképp zajlik, mint a megszokott földi környezetben. A kutatások segíthetnek abban is, hogy a jövő űrtelepein fenntartható módon termelhetünk élelmiszert, és biztosíthatjuk az emberi egészséget az új világok felfedezése során.
Itt egy kis félreértés akadt. Egyrészt valóban fontos számunkra, hogy alaposan megismerjük a Föld növényeit, állatait és egyéb élőlényeket, hiszen tudásunk később hasznos lehet egy esetleges hosszú távú űrutazás során.
Fontos tisztában lenni azzal, hogy melyik paprikát érdemes választani az induláshoz.
Például, igen. Volt egy magyar kísérlet, nemrég jelentették be, hogy ha nem megfelelő talajba tesszük, akkor mindenféle mérgező anyagokat is fölszív, akkor ezzel nem fogunk eljutni a Marsig. Ilyen alapvető dolgokat sem mindig tudunk. Egy holdkőzetben elvetve, azt hiszem, mustármag volt, és nem volt ehető a végeredmény. Már évtizedek óta folyik csomó kísérlet, hogy hogyan növekednek a növények az űrben, és ha szeretnénk valamit, akár paradicsomot, gabonát, bármi mást termeszteni, ezt hogyan tehetjük meg. Ez olyan tudás, ami a Földön nem feltétlenül szerezhető meg, nem biztos, hogy ki lehet kísérletezni, vagy éppen nagyon drága lenne megcsinálni. Nyilván lehetne olyan centrifugát létrehozni, ami majdnem súlytalanságot hoz létre, vagy repülőgépes kísérleteket végezni, de ezek nem biztos, hogy a legmegfelelőbb módok. De nem csak arról van szó, hogy az emberiség a Marsra vagy még messzebb fog menni. Egyszer valószínűleg ez is elkövetkezik, de ez az csak az egyik rész. A másik az, hogy a súlytalansági állapotban megismerjük az emberi testnek olyan funkcióit, amik nem teljesen evidensek a Földön. A Földön a gravitációs környezethez vagyunk alkalmazkodva, az izomzatunk, a csontozatunk, a vérkeringésünk, az emésztési rendszerünk, az agyműködésünk, a kognitív funkciók, a látásunk, szinte az összes funkciónkat fölsorolhatjuk. Ez mind-mind megváltozik az űrbeli körülmények között, és ezt fontos értenünk. Így egyes földi betegségeknek is a mechanizmusát jobban meg fogjuk érteni, ha tudjuk, hogy az űrben mi történik és miért így történnek a dolgok. A gyógyszerekre visszatérve sem biztos, hogy az a lényeg, hogy az űrben alkalmazható gyógyszereket fejlesszünk ki, bár is egy fontos rész, hanem földön alkalmazható gyógyszereket kísérletezzünk ki, esetleg olyan kísérletekkel, amik a Földön nem vagy nehezen véghezvihetők. Olyan kristályokat tudunk növeszteni például a világűrben, amit a Földön nem. Máshogyan fog egy anyag kristályosodni vagy létrejönni, máshogy fognak egyes kémiai kísérletek végbemenni, gyógyszerkísérletek is akár. Úgyhogy ennek többszörös haszna van, nem feltétlenül arra kell gondolni, hogy az űrhajósoknak fejlesztjük ki az űrkísérletekkel kifejlesztett gyógyszereket, ezeknek a legtöbb esetben földi haszna van. Nagyon sok olyan példát lehet mondani, hogy az űrben elvégzett kísérlet, vagy az űrkutatás, hogyan hat vissza a földi létünkre, jólétünkre, civilizációnkra. Sokszor felvetődik ez a kérdés, picit álnaiv kérdés, hogy miért fogunk mi attól jobban élni, ha milliárdokat fektetünk az űrbizniszbe? Lehet erre patetikus választ is adni: a földi problémáinkat valószínűleg űrbeli segítséggel tudjuk megoldani. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy akár az éghajlatváltozást, az időjárást, mind-mind az űrből tudjuk jól megfigyelni, és onnan vannak adataink. A földi légkör működésétől kezdve a navigációig, s még nem is beszéltünk még a GPS-ről. Én mindig elmosolyodom, amikor valaki azt mondja, hogy ma is eltelt úgy egy nap, hogy nem kell használnom a Pitagorasz-tételt. Igen, de ha egyszer beütötte a GPS-ébe, hogy A-ból B-be szeretne elmenni, akkor sok-sok ezer művelet fut le a háttérben, még a Pitagorasz-tételnél is sokkal bonyolultabbak, valljuk meg, még a relativitáselméletet is figyelembe kell venni ahhoz, hogy centiméter pontossággal eljussunk a GPS segítségével. A kommunikációról nem is beszélve! Az, hogy bárkit felhívhatunk a világ másik végén, tévéadások ezreit láthatjuk online, az internetet is nagyon gyorsan megkapjuk, akár még olyan helyeken is, ahol valójában nincs internetszolgáltatás, elég most az orosz-ukrán háborúra gondolni és a Starlink berendezésekre, ezek mind-mind olyan dolgok, amiknek közvetlenül érezzük a hatását, akár belegondolunk, akár nem.
A kérdés már régóta foglalkoztatja a tudósokat és az űrkutatókat: vajon a tudás felhalmozása és a saját magunk mélyebb megértése lehet a kulcs ahhoz, hogy jobban alkalmazkodjunk az űrbéli élet kihívásaihoz, vagy viszont, inkább a földi körülmények megteremtése lenne a célszerűbb, mint ahogyan azt sok sci-fi film is bemutatja? Képzeljünk el egy űrhajót, amelynek középpontjában egy hatalmas forgó modul áll, amely a centrifugális erő révén képes mesterséges gravitációt generálni. Az ilyen megoldás lehetőséget biztosítana arra, hogy az űrhajósok a Földön megszokott környezethez hasonlóan élhessenek, miközben az űr végtelen kihívásaival néznek szembe. De vajon elegendő csupán a technológiai vívmányokkal megoldani a problémáinkat, vagy a belső fejlődés és a tudás mélyebb megértése is elengedhetetlen ahhoz, hogy igazán felkészültek legyünk a galaktikus kalandokra?
Kicsit mindkét dolog benne van. Célunk, hogy felfedezzük, meddig bírja az emberi test az űr különleges kihívásait, de fontos, hogy ezt a határt ne lépjük át; nem vagyunk kísérleti alanyok. Léteznek olyan esetek, amikor valaki több mint egy évet töltött az űrben, és a leghosszabb időszak, amiről tudunk, körülbelül 14 hónap volt.
Az oroszok szoktak ilyet csinálni.
Pontosan így van. Az űrhajósok között valóban a ranglista élén állnak, hiszen az első tízben körülbelül nyolc orosz vagy szovjet űrhajós található, valamint Peggy Whitson, az Axiom-4 parancsnoka, aki már körülbelül 675 napot töltött az űrben, és ez a szám folyamatosan növekszik. Peggy rendkívül tapasztalt, és ő is ott van az első tíz között. A hosszú űrutazások során azonban komoly kihívásokkal kell szembenézni. Azok, akik egy évnél hosszabb időt töltenek a világűrben, komoly egészségügyi problémákkal találkozhatnak, mint például súlyos csontritkulás, izomatrofiák, idegrendszeri rendellenességek és látásproblémák. Ha ezek a űrhajósok visszatérnek a Földre, a 100%-os felépülésük sok hónapos rehabilitációt igényelhet. Célunk, hogy a jövőbeli űrutazások során minimalizáljuk a űrhajósokat érintő kockázatokat, és biztosítsuk számukra a Földön megszokott körülményeket, beleértve a gravitációt, a légnyomást, az oxigént és az élelmiszereket is. Tudjuk, hogy a Nemzetközi Űrállomáson kompromisszumokkal kell élni. Például Kapu Tibor nem élvezheti a jó marhapörköltet, még ha Erős Pistát vitt is magával. Gondoljunk csak arra, milyen nehézséget jelent egy pohár víz elfogyasztása az űrben! A víz gömbökként lebeg, és nem egyszerűen kiönteni egy pohárba. Szerencsére már léteznek praktikus megoldások. Van egy felfújható tasak a víztartályban, amelyben a víz túlnyomással van, és ehhez egy szívószálat kell használni az iváshoz. Az ilyen alapvető, de mégis innovatív megoldások arra emlékeztetnek bennünket, hogy a földi körülmények szimulálása elengedhetetlen a hosszú távú űrutazások során.
Lehetséges, hogy a világűrben egy korsó sör habja különös módon viselkedik? A hab egy igazi rejtély, sokkal bonyolultabb annál, mint ahogy elsőre tűnik. Az űrben a gravitáció hiánya és a szélsőséges körülmények új dimenzióba helyezik ezt a látszólag egyszerű jelenséget.
Ezt nem tudom pontosan. Úgy vélem, az alkoholfogyasztás nem igazán elterjedt a kultúrában, de kétségtelen, hogy néha előfordulhat alkohol az űrben. A habok világa egyébként rendkívül izgalmas, nemcsak az élelmiszeriparban, hanem más területeken is. Például volt egy érdekes NASA-kísérlet, amelyet miskolci kutatók irányításával végeztek el a Nemzetközi Űrállomáson, ahol az űrkemencék és a fémhabok tulajdonságait vizsgálták.
Nem tévedtem túlságosan a habzás terén abban az időben.
Valóban, ez egy rendkívül izgalmas lehetőség! Képzeld el, hogy a csillagászok által javasolt kísérlet során egy forgó vízgömb segítségével próbálják megmodellezni a Szaturnusz légkörében zajló különféle folyamatokat. Ilyen kísérletet a Földön nem lehet teljes mértékben megvalósítani, hiszen csupán néhány deciliter víz egy tartályban nem adja vissza a bolygó légkörének bonyolultságát. Az ELTE fizikusaival együttműködve, az űrben a vízgömb forgatásával és a tesztelt részecskék mozgásának figyelemmel kísérésével igyekeznek feltárni a Szaturnusz légkörének titkait. Számos olyan jelenség létezik ott, amelyekre még nem találtunk egyértelmű magyarázatot, így ez a kísérlet kulcsfontosságú lehet a megértésükhöz.
Rengeteg kísérlet vár még ránk, és érdemes megfontolni, milyen helyigénnyel bírnak ezek a kutatások. A Nemzetközi Űrállomás nem éppen egy hatalmas tér, így nem igazán tudunk nagy gépekkel dolgozni. Kellenek a kreatív megoldások és kompakt eszközök, hogy a lehető legjobban kihasználhassuk ezt a korlátozott helyet.
Ezek a kísérletek általában kis léptékűek, és speciális eszközökre van szükség, mint például kémcsövek és pipetták, amelyek lehetővé teszik a különböző folyamatok végrehajtását. Egy fél négyzetméteres, kompakt asztal szolgál a kísérletek lebonyolítására, ahol az eszközöket rögzíteni is kell, hogy elkerüljük a véletlen baleseteket. Különleges kísérletek is várnak ránk, melyeket Kapu Tibor saját magán fog elvégezni; egy innovatív kontaktlencseszerű készülék kerül a szemébe, tele érzékelőkkel. Ezen eszköz segítségével folyamatosan, ha nem is minden pillanatban, de rendszeresen monitorozni fogják a vérnyomását és egyéb testfunkcióit. Emellett fényképfelvételeket is készít, és a földi légköri zivatarok felett zajló felfénylések tanulmányozásához egy kamera áll majd rendelkezésére, ehhez még a kísérleti asztalra sem lesz szüksége. Az űrállomásról is videófelvételeket rögzít, melyek virtuálisan léteznek majd, és ezeket a Földre is sugározni fogják. Az űreszközök többsége esetében engedélyeztetés szükséges, amelyet a NASA vagy az Európai Űrügynökség végez, hogy biztosítsák a projektek megvalósíthatóságát.
Persze, szívesen átfogalmazom! Íme egy egyedi változat: "Van valamilyen jelentősége ennek?"
Lehetnek olyan kísérletek, olyan elgondolások, amik szépen hangzanak, de valójában ott nem fognak végbemenni, vagy nem sikeresen. Ez fordítva is működik egyébként, erről kevesebbet szoktunk beszélni, hogy ha nem lenne űrhajósunk, akkor is felvihetnénk magyar kísérleteket, de az jóval drágább lenne, akkor vagy a NASA-nál vagy az ESA-nál kellene pályáznunk. Nem véletlen, hogy ezekről kevesebbet hallunk, elvétve előfordult néhány ilyen kísérlet a korábbi években, évtizedekben, de valójában a mostani egy hatalmas lehetőség, hogy Kapu Tibor végzi el ezeket.
Sokan, akik az űripar világában mozognak, úgy vélik, hogy hatalmas lehetőségek rejlenek a szektorban való részvételben. Ugyanakkor ez a misszió szorosan összefonódik a kereskedelmi űrutazásokkal és az államok közötti együttműködésekkel. Olyan érzés kerít hatalmába, mintha az államok fokozatosan kiszorulnának ebből a dinamikus rendszerből. Talán azért, mert az űrutazás költségei rendkívül magasak?
Sajnos nem tudom teljesen megfejteni a helyzetet. Úgy érzem, hogy mi sem találjuk meg rá a választ, hiszen sokféle tényező játszik szerepet. Régebben a NASA vagy a szovjet űrkutatás dominálta az egész területet, de ez azóta radikálisan megváltozott. A SpaceX innovációja, amely az űrhajók újrafelhasználására épít, jelentősen csökkentette az űrutazások költségeit. Ma már a NASA is sok esetben a SpaceX-re bízza a rakéták fejlesztését. Kapu Tibor első fokozatának sikeres visszatérése a felbocsátáskor figyelemre méltó példa erre; ezzel nemcsak a költségeket csökkentik, hanem lehetőséget is teremtenek a legdrágább alkatrészek újrafelhasználására. Az, hogy a magáncégek részt vesznek az űrkutatásban, egyfajta rugalmasságot is hoz a szektorba. Kínában viszont valószínűleg nem a magánszektor dominál, hiszen ők is egyre nagyobb részesedést nyernek az űrkutatásban. Jelenleg tizenegy ember tartózkodik a Nemzetközi Űrállomáson, de nem szabad elfelejteni, hogy Kínának is van saját űrállomása, ahol éppen három taikonauta dolgozik, tehát összesen 14 ember tartózkodik az űrben. Ha Magyarországot nézzük, a helyzet az, hogy a misszió és Kapu Tibor felkészítése állami finanszírozású volt, adófizetői pénzekből valósult meg. Azonban sok kutatóintézet, egyetem és más érdekeltségek is csatlakoztak a projekthez, akik különféle forrásokból, beleértve az állami és magánfinanszírozást, dolgoznak a kísérletek és kutatások során.
A csillagászat és az űrkutatás között valóban létezik egy izgalmas határterület, ahol a két tudományág találkozik. A csillagászok a végtelenségbe nyújtózkodnak, felfedezve a galaxisaikat és a távoli égitesteket, míg az űrkutatás az emberi felfedezés és technológiai innováció határait feszegeti, gyakran a Föld közvetlen közelében. Míg a csillagászok szempontjából a 400 kilométeres magasság csupán a Föld körüli pályát jelenti, az űrkutatás során ez a magasság már a nemzetközi űrállomás (ISS) otthona, ahol a tudósok valós időben végezhetnek kísérleteket az űr környezetében. Így a két terület együttműködése lehetővé teszi számunkra, hogy újabb titkokat fedezzünk fel a világmindenségben.
A történelem során a tudomány és a technológia szoros összefonódásának számos példáját láthatjuk, és talán senki sem gondolta volna, hogy a XVII-XVIII. századi francia csillagászok és matematikusok, mint Lagrange, Laplace, Gauss és Euler, által kidolgozott bonyolult egyenletek a modern gazdaság alapköveivé válnak. Ki gondolta volna, hogy a régi elméletek, amelyek a bolygók mozgását írták le, ma dollármilliárdos iparágakat generálnak? Ha nem értenénk a matematikát és a fizikát, akkor nem tudnánk navigálni az űrhajóinkkal sem. A csillagászat évszázadokon keresztül a bolygók mozgásának megértésére összpontosított, és ma már eljutottunk a Naprendszer távoli zugaiba is. Hatalmas előrelépések történtek: már a Marson és a Szaturnusz holdján, Titánon is jártunk, sőt üstökösökre is sikeresen landoltunk. Mindezek az események előfutárai az emberi űrutazásnak, amelyet először robotok és szondák tettek lehetővé. A Holdra szállás során is meg kellett bizonyosodni arról, hogy a homokréteg nem fogja elsüllyeszteni az űrhajósokat, így a robotok felmérték a terepet. A csillagászok nemcsak a mély űrt kutatják, hanem a Földünket is, távcsöveik segítségével különböző hullámhosszakon pásztázva. Ezen technológiák révén nemcsak az űrkutatás, hanem a mezőgazdaság is sokat profitálhat: például a termés érésének idejét, a talaj víztartalmát vagy a várható árvízeket is előrejelezhetjük. A csillagászat tehát nem csupán a csillagok megfigyeléséről szól, hanem a Földünk megértésének is kulcsszereplője. Sokan teszik fel a kérdést, hogy a csillagászat tényleg milyen haszonnal jár, és hogyan csökkentheti a kenyér árát. Csak néhány példát említenék: a telefonok digitális érzékelői, amelyek a csillagászati kutatások során kifejlesztett szilíciumlapkákon alapulnak, ma már mindannyiunk zsebében ott vannak. Az 1980-as években a csillagászok által tesztelt CCD chipek mára elengedhetetlen eszközei lettek az okoseszközöknek. A lézertechnológia is szoros kapcsolatban áll a csillagászattal: a földi távcsövek lézeres berendezései a szemsebészetben is rutinszerűen alkalmazott technológiával kompatibilissé váltak. Sőt, a galaxisok csomósodásait kutató mesterséges intelligencia algoritmusok nemcsak az űrben, hanem az orvostudományban is hasznosak, például emlőrák diagnosztizálásában. Ezek a példák mind azt mutatják, hogy a csillagászat nem csupán távoli csillagok és bolygók tanulmányozásáról szól, hanem a mindennapi életünket is gazdagítja és segíti.
Ezek valóban megfelelnek a célnak? Van valamilyen kézzelfogható előnyük? Azon túl, hogy sikerült landolnunk a Csurjumov-Geraszimenkón, ha jól emlékszem a neve alapján, ami önmagában is lenyűgöző teljesítmény.
Amikor az imént azt tárgyaltuk, hogyan lehet dokkolni két, egymás felé nagy sebességgel haladó űreszközt, érdemes megemlíteni egy izgalmasabb aspektust is: az eszközök leszállását olyan égitestekre, ahol a felszíni gravitáció lényegesen alacsonyabb, mint a Föld vagy a Hold esetében. Ilyen helyzetekben a technológia valóban csodákra képes. Az űrkutatás terén folyamatosan új megoldásokra van szükség, hiszen minden új misszió új kihívásokat hoz magával, és elengedhetetlen a technológiai fejlődés. Például a második Hubble űrtávcső építése sosem merült fel, mert az nem jelentett volna igazi kihívást. A Hubble már három évtizede az űrben van, és bár sok problémával küzd, a jövője bizonytalan. Azonban nem egy újabb Hubble-ra, hanem a James Webb űrtávcsőre fókuszálunk, amely teljesen új technológiai kihívásokkal szembesült: más típusú detektorok, nagyobb tükör, és több száz kritikus pont, ahol a projekt bármikor megakadhatott volna. A James Webb most mégis elképesztő sikert arat. Ezek a fejlesztések nemcsak az űrkutatás előrehaladását segítik, hanem gyakran a mindennapi életünkben is megjelennek, még ha nem is mindig azonnal. A technológiai újítások útja néha hosszú, de a hatásuk végső soron mindig fontos és jelentőségteljes.
A Hold az miért tűnik olyan nagy falatnak, amikor egyszer már megcsinálták az amerikaiak? Egyszer már megvolt. Olyan eszközökkel ráadásul, amiknek a számítási kapacitása kisebb volt, mint az én hatéves mobiltelefonomé.
Úgy vélem, a leglényegesebb kihívás az elhatározás meghozatala. Az amerikai politikai rendszer négyéves választási ciklusai során gyakran felmerül a kérdés: vajon a Marsra induljunk, vagy inkább a Holdra térjünk vissza? Esetleg kisbolygók bányászatával foglalkozzunk, vagy egy kombinációt valósítsunk meg a három lehetőségből? Gondoljunk csak az Apollo-programra, amely hosszú évtizedeken át tartott; négy év nyilvánvalóan nem elegendő ahhoz, hogy bármelyik tervet maradéktalanul megvalósítsuk, hiszen mindegyik önállóan is hatalmas kihívás. Azonban úgy vélem, a Holdra való visszatérés reális lehetőség, hiszen létezik az Artemis program, és már megtettük az első lépéseket. Persze, az más kérdés, hogy ez az út végig is fog-e tartani.
A kínaiak a másik irányba indulnak.
Természetesen, íme egy egyedibb megfogalmazás a szövegedből: Valóban, a világ más tájairól is érkeznek új szereplők: Kína, India, és olyan országok, mint Pakisztán vagy az arab államok, mind aktívan részt vesznek az űrkutatásban. Japán például már sikeresen helyezett el kis szondákat a Holdon, bár ezeknek a küldetéseknek a sikeressége változó. Az űr felfedezésére számos lehetőség nyílik, és valószínű, hogy a hidegháború idején tapasztalt intenzív versengés motiváló ereje már nem érződik annyira. Most inkább a gazdasági szempontok kerülnek előtérbe: egyre inkább megéri kisbolygókat kutatni és bányászni, hogy ritka anyagokat szerezzenek vissza a Földre. Amikor már a Holdon bázis építése is rentábilis lehet, vagy onnan új technológiákat, például internetet terjeszteni, akkor valószínű, hogy egy újabb jelentős lépés következik. Ha kutatóként kérdeznek, én azt javasolnám, hogy indítsunk robotszondákat, hiszen ezek költséghatékonyabbak és tudományos szempontból is nagyobb hozadékkal bírnak. Ezen eszközök segítségével alaposabban felmérhetjük a Hold felszínét és környezetét, sokkal kisebb kockázat mellett, mintha embereket küldenénk oda. Azonban ez egy komplex helyzet, és a globális politikai viszonyok jelentősen befolyásolják, hogy ezek a folyamatok merre haladnak a jövőben.
Az űrbeli felfedezésekből fakadó eredményekkel kapcsolatban vajon bízhatunk abban, hogy ezáltal jobban kezdünk el gondoskodni a saját Földünkről? Ha valaki azt állítja, hogy a magasból megpillantotta a helyzetet, és ez garantáltan igaz, hajlamosak vagyunk elhinni?
Az űrutazás élménye alapvetően megváltoztatja az emberek gondolkodását. Azok, akik megtapasztalták az űr végtelenségét, gyakran ráébrednek, hogy a Földön nincsenek valódi határok; a háborúk és éhínségek nem látszanak az űrből. E helyett egy csodálatosan törékeny bolygót látunk, amelyet könnyedén tönkretehetünk. Úgy vélem, hogy az űrből talán olyan problémákra találhatunk megoldásokat, amelyek a Földön szinte megoldhatatlannak tűnnek. Sokszor említem, hogy a Föld az egyetlen ismert hely az univerzumban, ahol élet létezik. Ez nem zárja ki, hogy a távoli galaxisokban létezhetnek más bolygók is, ahol élőlények találhatók. Éppen ezen a területen folytatunk izgalmas kutatásokat. A tudományos kísérletek során a kutatók általában szeretnek jól meghatározott laboratóriumi körülmények között dolgozni és a kísérleteket többször is megismételni, változtatva a hőmérsékleten és más paramétereken. Viszont a Földdel nem szeretnénk kísérletezni, de paradox módon éppen ezt tesszük egy olyan rendszer vizsgálatával, amelynek állapotait és kimeneteit még nem ismerjük pontosan. Jelenleg közel 6000 exobolygót fedeztünk fel, amelyek távoli Naprendszerek körül keringenek. Ezek légkörének működése egyre világosabbá válik számunkra. Úgy vélem, hogy a tudásunk bővülésével jobban felkészülhetünk a saját Földünk védelmére. Talán találunk olyan példákat a más bolygókon, ahol már megvalósult a klímaváltozás vagy más környezeti problémák, és megtudhatjuk, milyen hosszúak a jégkorszakok, vagy más, eddig megválaszolatlan kérdésekre is választ kaphatunk. Amíg csak egyetlen Földet ismerünk, nem tudunk kísérletezni, de ha több ezer exobolygót figyelhetünk meg, új jelenségeket vehetünk észre, amelyekre eddig nem is gondoltunk. Ezt olyan módon kell elképzelni, mint amikor egy biológus az erdőbe megy, és nem kell évtizedeket várnia, hogy lássa, hogyan nő egy facsemete. Az erdőben különböző korú fákat lát, a legfiatalabbtól a legöregebbig, és tudja, melyik fog kidőlni, melyik éppen virágzik. Mi is így vagyunk a csillagokkal és a bolygókkal; mindezek segítenek jobban megérteni a Földünket és gondoskodni róla.
