Versenyképességi kihívások Európában: A globális gazdasági csúcsok átalakulása Az európai gazdaság előtt álló versenyképességi válság kérdései egyre égetőbbé válnak, ahogy a világ gazdasági tája folyamatosan változik. Az olyan globális csúcsok, mint a te

A nemzeti széttagoltság és a piacok töredezettsége, különösen a távközlési szektorban, hosszú távon gátolja az EU fejlődését. Eközben az amerikai csúcstechnológiai vállalatok egyre nagyobb teret nyernek, ami egy újfajta "technofeudális" struktúra kialakulásához vezethet a globális rendszerben.

"A termelékenység nem minden, de hosszú távon csaknem minden."

Paul Krugman, a Nobel-díjas közgazdász, akinek munkássága mély hatást gyakorolt a modern gazdaságtanra, nem csupán elméleti szakember, hanem aktív hozzájárulója a gazdasági diskurzusnak is. Elemzései és írásai révén széleskörű betekintést nyújt a globális gazdasági folyamatokba, miközben gyakran kritikus hangot üt meg a politikai döntéshozatalban megjelenő hibákkal szemben. Krugman érvelései nemcsak a tudományos közösségben, hanem a nyilvános vitákban is jelentős súllyal bírnak, így hozzájárulva a közgazdasági elméletek és gyakorlatok fejlődéséhez.

A világpolitikai feszültségek közepette szinte észrevétlenül zajlott le egy fontos esemény: néhány héttel ezelőtt a kínai kereskedelmi minisztérium és a távozó Biden-kormányzat között folytatott szópárbaj. Az amerikai illetékesek döntésének következtében körülbelül két tucat félvezetőgyártó berendezés kivitelét állították le Kínába, ezzel pedig számos kínai vállalatot megfosztanak az amerikai technológia előnyeitől. Az European Business Review brüsszeli jelentése szerint a leköszönő demokrata kormányzat célja az új tilalmakkal, hogy lassítsa a mesterséges intelligencia (MI) fejlődését Pekingben, és nehezítse a félvezetőipar további növekedését Kínában. E döntések mögött, sőt, talán a középpontjában is, egy jól megalapozott feltételezés áll: a technológiai újítások katonai célokra is felhasználhatók, ami összhangban van Hszi Csin-ping kínai elnök azon törekvésével, hogy hazáját technológiai szuperhatalommá emelje.

Peking, ahogy az elvárható, gyorsan reagált az eseményekre, és Washingtonot azzal vádolta meg, hogy "visszaél" az exporttilalmakkal, valamint hogy "jelentős fenyegetést" jelent a globális ipari és ellátási láncokra. A távol-keleti óriás a feszültség fokozása érdekében bejelentette, hogy leállítja a stratégiai jelentőségű gallium, germánium, antimon és más, úgynevezett "szuper-kemény" anyagok Amerikába irányuló exportját, mivel ezek katonai célokra is alkalmazhatók. A technológiai dominancia eléréséért folytatott verseny során már több alkalommal is tanúi lehettünk hasonló kölcsönös tilalmaknak, ám korábban a kínai vállalatok néha kérhették a kiviteli korlátozások enyhítését vagy akár eltörlését. Most azonban ennek a "kiskapunak" a bezárulása látszik, ami jól tükrözi a két technológiai óriás közötti rivalizálás fokozódását.

A mesterséges intelligencia mára a technológiai innovációk csúcsára emelkedett, szinte varázslatos erejével vonzza a figyelmet. Nemrégiben Rómában zajlott egy jelentős tanácskozás, ahol Fabio Filocamo professzor és publicista a Kína és az Egyesült Államok közötti, a Holdra szállásért folytatott, óriási költségekkel járó versenyt a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek szovjet-amerikai rivalizálásához hasonlította. E történelmi párhuzam mellé érdemes megemlíteni a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetet: Peking hangosan és olykor fenyegetően kérdőjelezi meg Tajvan önálló, nem kommunista politikai irányvonalát. Eközben a távozó demokraták számára nincs okuk arra, hogy kedvezzenek a kínai vezetésnek, különösen Hszi elnöknek. Ha pedig a következő évben élesebbé válik a retorika, az már nem az ő felelősségük lesz.

Széleskörű konszenzus övezi a nézetet, hogy a szupertechnológiák birtoklásáért folytatott harc ma Washington és Peking között zajlik. De mi a helyzet Európával, különösen az Európai Unióval? Politikai elemzők és szakértők gyakran hangsúlyozzák, hogy a két nagyhatalom árnyékában Európa "versenyképességi válságot" él meg, hiszen folyamatosan csökken a globális bruttó hazai termékből (GDP) való részesedése. Emellett az Unió bonyolult szabályozási rendszere is gátat szab a beruházásoknak. Ezek a jelenségek szinte evidenciának számítanak, bár különböző hangsúlyokkal kerülnek terítékre. Mario Draghi, a volt olasz miniszterelnök és az Európai Központi Bank korábbi elnöke, 2011 és 2019 között készült négyszáz oldalas jelentése óriási visszhangot váltott ki. Ebben a tekintélyes politikus és bankár figyelmeztetett arra, hogy Európa függetlensége a globális politikai színtéren veszélybe kerül, ha nem képes jelentős mértékben növelni termelékenységét. Szerinte ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a kontinens csúcstechnológiai vezetővé válhasson, illetve hogy érdemben részt vehessen az éghajlati felelősségvállalás terén. Draghi világosan kifejtette, hogy ha ez nem következik be, Európának kénytelen-kelletlen vissza kell fognia ambícióit.

A Draghi által felvázolt sötét jövőkép mögött egy érdekes paradoxon bontakozik ki: míg a szorosabb integrációt pártolók hajlamosak dramatizálni az öreg kontinens hátrányos helyzetét, addig ugyanazt a narratívát képviselik azok is, akik az Európai Uniót inkább lazítani kívánják, vagy éppen azt jósolják, hogy a közösség hamarosan eltűnik a színről. Ilyen például Elon Musk, Donald Trump egyik legfőbb támogatója, aki a Twitter birtoklása mellett már a McDonald's-ra is szemet vetett. Musk, akinek szándékai között első helyen állhat az európai integráció elpusztítása, éppen azok között szerepel, akik "lelkesen" hangoztatják Európa lemaradását, miközben gáncsolják a nemzetek feletti együttműködési kísérleteket. Ez a feszültség jól látható a Draghi-jelentés egyes javaslatai körüli vitákban is, ahol sok politikus számára egyértelműen kényelmetlen helyzetet teremt a közös hitelfelvételek bevezetésének gondolata. A német pénzügyminiszter például szinte azonnal elutasította, hogy a tagállamok közösen vállaljanak kölcsönöket, és könnyen belátható, hogy miért. A szorosabb együttműködés ellenfelei számára a javaslat, amely az európai kutatást és fejlesztést az amerikai DARPA mintájára kívánja átalakítani, szinte már rémálommá válhat. Hiszen míg 1958-ban Eisenhower elnöknek egyetlen ország döntéshozóit kellett meggyőznie a Pentagon alá tartozó ügynökség előnyeiről, az európai közösség esetében 27 különböző nemzet képviselőit kellene egy asztalhoz ültetni. A válasz röviden annyi, hogy "sehogy", míg a hosszabb magyarázat arról szól, hogy a szupranacionális koordináció szintjét drasztikusan meg kellene emelni, amit viszont számos politikai szereplő, köztük a versenyképesség növelését hirdető, de a szuverenitás csorbulásától rettegő magyar kormány is hevesen ellenállna.

Nem tagadható, hogy a világgazdasági csúcsok árnyékában Európa némileg hátrányban van a kínai-amerikai duóval szemben. Peking feldolgozóipari szuperhatalmi státusza - ahogy azt a Financial Times egyik szakírója megfogalmazza - párhuzamba állítható azzal a folyamattal, amikor az Egyesült Államok több mint egy évszázada átformálta a globális gazdasági erőviszonyokat Anglia rovására. Az utóbbi huszonöt évben, 1995-től 2020-ig, Kína részesedése a globális termelésben (GDP) 5 százalékról drámai módon megemelkedett, és hasonlóan impresszív növekedés figyelhető meg a globális export terén is, amit az egyszeri fogyasztó is tapasztalhat a mindennapi életében - a kínai termékek szinte mindenütt jelen vannak. Ugyanakkor érdemes észben tartani David Bach, a londoni napilap publicistájának figyelemfelkeltő megjegyzését az európai "versenyképességi válságról". Európa, amelyet gyakran elhanyagolnak, kiemelkedően teljesít abban a tekintetben, hogy a fiatalok mekkora része választja a külföldi tanulmányokat: míg ez az arány Európában 15 százalék, addig az Egyesült Államokban csupán 1, Kínában pedig 2 százalék. Bach méltánytalannak tartja, hogy a kisebb európai országok - mint Dánia, Finnország, Hollandia, vagy a nem EU-tag Svájc - sikereiről a tehetségápolás és a határokon átnyúló mobilitás terén ritkán esik szó. Ennek következményeként az EU-polgárok körében, akik nem a szülőhazájukban dolgoznak, a szám két évtized alatt 60 százalékkal nőtt; talán valóban van igazság abban, hogy a "globális EU-polgárok" számának emelkedése újabb gazdasági sikerekhez vezethet. Ez a tendencia a vállalatvezetők között is kézzelfogható: Európa húsz legnagyobb vállalata közül tíznek a vezetője nem az adott ország állampolgára, ahol a cég székhelye található, ami messze meghaladja az amerikai 20 százalékos arányt, a politikailag zárt Kínában pedig nincs ilyen cégvezető. Emellett nem hagyható figyelmen kívül, hogy az energetikai átmenetben az Európai Unió élen jár, hiszen a megújuló energiaforrások már a teljes energiafelhasználás 40 százalékát teszik ki, míg Kínában ez az arány 30, Amerikában pedig csupán 21 százalék.

Bár a mesterséges intelligencia területén a két technológiai óriás, az amerikai gigacégekkel szemben, szinte verhetetlen előnyben van, Európa szerepe az adatvédelmi normák terén megkerülhetetlen. Egy londoni szakíró megállapítása szerint a globális népesség háromnegyede ma már a szigorú európai adatvédelmi szabályozásokat követi. Igaz ugyanakkor, hogy a világ tíz legnagyobb technológiai vállalata közül nyolc az Egyesült Államokból származik, élükön a Microsofttal és az Apple-lel. Érdekes módon a tízes listán helyet kapott a szaúdi Aramco, és egy tajvani cég zárja a sort. Európai és szárazföldi kínai vállalatok nem találhatók az élen - legalábbis egyelőre. A történelem azonban azt mutatja, hogy a vén kontinens néha váratlan fordulatokat tud produkálni: az 1986-os évben az amerikai és japán kihívásokra reagálva létrehozta az egységes európai piacot. Ezen kívül a gondosan kidolgozott és azóta is sok vitát gerjesztő euró, amely a világ vezető valutái közé tartozik, szintén jelentős szerepet játszott a pénzügyi válság(ok)ból való kilábalásban, és a kontinens rugalmasságát bizonyítja.

Mi a következő lépés? Ha egy alapos elemző mélyen belemerülne a Draghi-jelentés tartalmába és annak széleskörű hatásába, valószínű, hogy az "összehangolás" kifejezés kerülne a leggyakrabban előtérbe. A kutatási és fejlesztési politikák közelítése, a kormányzati munkafolyamatok színvonalának javítása és egyszerűsítése kiemelt célkitűzések, és itt érdemes egy pillanatra megállni: vajon tényleg létezik-e olyan személy Ursula von der Leyen új kabinetjében, aki hivatalosan is a "gazdaságért, termelékenységért, végrehajtásért és egyszerűsítésért" felelős (a lett Valdis Dombrovskis - a szerk.)? Draghi javaslatát tehát a bizottsági elnök figyelembe vette, noha a jelentés írója eredetileg alelnöki pozíciót szánt ennek a politikai szereplőnek. Az, hogy a Draghi-jelentés számos javaslata – köztük a 800 milliárd eurós tőkeinjekció (de vajon honnan származik ez a pénz?) vagy az európai magáncégek kutatásra és fejlesztésre fordított költségeinek jelentős növelése – valóban hozzájárul-e az Európai Unió nagy "innovációs ugrásához", jelenleg megjósolhatatlan. A Draghi-féle elképzelések középpontjában az egységes európai tőkepiac létrehozása áll, ami bár könnyen megfogalmazható, a megvalósítása már annál bonyolultabb; ahogy a többi javaslat is, ez a Draghi-indítvány is a nemzetek feletti együttműködés erősítését célozza, azonban a közel 500 milliós Unió a belátható jövőben továbbra is nemzetekből fog állni.

És itt visszajutunk a kiinduló paradoxonhoz: a nemzeti széttagoltság, a piacok töredezettsége - a távközlésit emlegetik talán első helyen - hosszabb távon is fékezi az EU sebességét, miközben az amerikai csúcstechnológiai cégek térhódítása nyomán egyfajta "technofeudális" rendszer tűnik fel világunk horizontján, a kínai egypárti diktatúra kapitalista mázzal leöntött szocialista vállalatbirodalmai pedig mindent megkapnak kedvenc és egyetlen pártjuktól. Ez utóbbiak politikai háttere nem feledhető: egypárti rendszerek, diktatúrák, holmi autokrata rezsimek akár váratlanul is összedőlhetnek, ha nem is kártyavárként, miként a hamis hasonlat állítja. Az Európai Unió tehát ebben a közegben verseng, és ha netán hosszabb távon sem fog nyerésre állni a csúcstechnológiai pályákon, ettől még a legélhetőbb közösség marad, szabadabb - de mennyire -, mint a kínai, és nemzetileg-kulturálisan sokszínűbb, mint az amerikai.